Gondolat nélkül nálam nincs munka
Interjú Kocsi Olgával

Ikonkép és borítókép:
Kocsi Olga: Debreceni tűzesetek vizuális emlékezete ╱ 2023 ╱ üveg, beton, fém, fa ╱ 317 × 70 × 140 cm ╱ Fotó: Miskolczi János, a művész jóvoltából

Molnár Judit Lilla: Alkotói tevékenységed fontos eleme a beöltözés, a szerepjátszás, de nem színészkedsz, hanem kimerevített helyzeteket teremtesz általa. Saját gyermeki énem jut erről eszembe, aki számára a babázás az összes Barbie felöltöztetését, valamint a helyszínek megépítését és berendezését jelentette, nem pedig a történet eljátszását. Ezt az öltöztetős-berendezős játékot fel is dolgoztad az egyik korai, 2009-es fotósorozatodban, ahol a „mi leszek ha nagy leszek” gyermeki ideát kapcsoltad össze a megvalósulással saját magad és egy Barbie baba képi relációjában. Mennyire régről fakad ez az attitűd, már gyerekként is szerettél szerepekbe bújni? Hogyan adtad ki a kreatív energiáidat akkoriban?

Kocsi Olga: Az alkotás, maszatolás, fúrás, faragás mindig is jelen volt nálam. A médium folyamatosan változott – gyerekként rajzoltam, aztán a fotózás érdekelt, később megmozdultak a képkockák, az animáció, a mozgókép kezdett foglalkoztatni, aztán felszabadultak a médium keretei és kötöttségek nélkül, szabadon kezdtem el ezeket használni. Mindig az aktuális ötlet mellé rendelem a formát. Az, hogy művészettel akarok foglalkozni már egészen kis kortól tudatos volt, rajzszakköre jártam, mindig kreatívkodtam valamit. Nyári színjátszós táborban is jártam, ahol annyira „tehetségesnek” találtak, hogy rám osztották az asztal szerepét, aztán később még fát, sőt bárányt is alakíthattam a közösségi ház különböző színdarabjaiban. Mindig is nagyon kreatív voltam, de sosem voltam kiemelkedő az átlagemberek számára értelmezhető dolgokban. Sohasem szerettem nagyon szerepelni, jobban érdekelt a csinálás, ott voltam aktív. Az alkotó szellem mederbeterelése volt nehéz feladat esetemben, mert nem rajzoltam vagy mintáztam különösen jól, inkább az ötleteim voltak jók, nem a megfigyelés utáni ábrázoláshoz szükséges készségeim.

MJL: Az átlagember, amikor képzőművészetre gondol, általában nem az általad képviselt médiaművészet jut elsőre az eszébe. Téged mi vezetett erre a pályára, és mi volt az első meghatározó, kortárs művészeti élményed, amely kinyitotta a számodra ezt a világot? Művészeti közegben nevelkedtél?

KO: Anyukám sok klasszikus kiállításra vitt minket a tesómmal, már egészen kis korunktól fogva jártunk a Szépművészetibe és egyéb kiállítóhelyekre. Édesanyám fogszakorvos, és bár szobrász szeretett volna lenni, nem engedték neki a szülei. Nagyon szépen és gyorsan rajzolt és mintázott alakokat látvány után. Engem pedig mindenben támogatott, aminek mindig is nagyon örültem. Több kortárs kiállítást is fel tudok sorolni, amikre már magamtól mentem, és úgy érezem, meghatározóak voltak számomra, például a Magánügy (2005), a Coolhunters (2006), a Kempelen (2007) vagy a Na, mi van? (2009) címűek a Műcsarnokban. Ezeken a tárlatokon valami egészen mással találkoztam, mint Rákospalotán, a rajzszakkörön. Illetve a 2006-os MKE intermédia diplomakiállítás jelentett számomra egyfajta fordulópontot, aminek azt hiszem, Elfurcsásítás volt a címe. Mennyi minden lehet művészet!

MJL: Média designra jártál, amely a MOME azon szakjainak egyike, ahol a képzőművészeti gondolkodás legalább annyira hangsúlyos része az oktatásnak, mint a dizájner szemlélet. Milyen hatással volt a művészi gondolkodásodra az egyetemi képzés során tapasztalt szellemi közeg? A konceptuális szemlélet mennyire volt elvárás ezen a szakon

KO: Leginkább a magam feje után mentem. Az, hogy ez beleillik vagy nem illik bele trendekbe vagy folyamatokba, az teljesen esetleges. Számomra már akkor is a gondolat volt a fontos, és ahhoz kerestem a köntöst, amibe be tudom csomagolni. A fő kérdés, hogy mely médiumon keresztül tudok a legjobban kommunikálni a nézővel. A befogadó szerepe mindig kiemelt szempont volt számomra. Milyen kapcsolat jön létre a látogató és a projekt között?

Szerettem az egyetemre járni, mert egy játszótér volt, ahol azzal foglalkozhattam, ami érdekelt, miközben olyan kiváló tanárok vettek körbe, akiktől rengeteget tanultam. Gerhes Gábor képzőművészetre tanított, Ferenczi Gábor a filmen keresztül arra, hogy a „néző fejében áll össze a csoda”, Czakó Judit pedig a vágás által arra, hogy hogyan nézzem „kockánként” a részleteket. Szirtes János, Erhardt Miklós és Tasnádi József mind az öt Média design szakon töltött évemet végigkísérték, Fábián Noémi vizuális stúdiumai pedig a mai napig nagy hatással voltak rám. Nagyon picit Bodóczky Istvánnal is találkozhattam – akinek a fia is tanított egyébként –, amely rövid idő is meghatározó volt. Tillmann József a BA, az MA és a doktori alatt is végtelenül inspiráló és izgalmas világokba vezetett be, illetve Horányi Attila elméleti óráira is nagyon szerettem járni. De nemcsak a művészeti képzést, a tanárszakot is nagyon élveztem, ahol Illés Anikó, Bényei Judit és Pallag Andrea tanítottak fontos dolgokat számomra. Ez a sok minden állt össze valamivé, ami miatt nagyon meghatározó volt az ott töltött nyolc év.

MJL: Médiaművészként a technológia, a digitális világ változása és fejlődése meghatározó jelentőségű számodra. Ez alatt a bő tíz év alatt, mióta a pályán vagy, milyen mértékben tapasztaltad alkotóként ennek a hatását? A VR-technológia például több művednek is az alapja. Mennyire tartasz a technológiai elavulástól? Mit gondolsz a műveid jelenhez kötöttségének a problémájáról?

KO: Nagyon jó kérdés, szerintem konceptuálisan tudnak továbbélni ezek a projektek. Legalább is szerintem tíz év múlva a TV Buddha készüléke sem fog már menni eredetiben. Maga a gondolat az, ami tovább tud élni akár más tárgyi eszközökön újraalkotva. Érezhető, hogy mennyire rohamosan fejlődik a technológia, például a 2017-es VR Lada projektem esetén a kézérzékelést még nekünk kellett külön megoldani, ma pedig már ez a funkció alapból be van építve a szemüvegbe. Ebben az esetben is úgy látom, hogy ha fenn is marad a mű, a koncepció alapján rendezik újra, és nem az lesz a fontos, milyen volt az eredeti VR-szemüveg. A szoftverek is folyamatosan változnak, ezért talán még inkább tiszavirág életűek ezek a digitális munkák, mint a fizikálisak.

MJL: A Holy Olga-szereppel és a köré felépített „branddel” körülbelül egy évtizeddel megelőzted a mai kor self-orientált közösségi médiás működését. Mit gondolsz, mást jelent ma az influenszerekkel felduzzasztott közösségi média árnyékában a „holyolgaság”, mint amikor először magadra öltötted ezt a karaktert? Te magad hogyan használod az Instagramot, a művészeti munkásságod vagy inkább önmagad reprezentálására?

KO: A Holy Olgaság november 11-ig volt látható Pannonhalmán 170 darab üvegkép formájában kiteljesedve. A kiállított képek 2010–2023 közötti időszak alatt készültek és a világ azon pontjain, ahová ez alatt a 13 év alatt eljutottam. A fotók a falon Csontváry Zarándoklat a cédrushoz Libanonba című festménye alapján vannak elrendezve, melyek közül a legtöbb most került először kiállításra. Rengeteg fotóm van, a saját archívumom nagyon gyorsan betelik, de ennek ellenére az Instagramra nem posztolok annyit. Kifelé havi egy-két poszt készül, leginkább az aktuális projektekről. A művészeti megjelenéseket a Holy Olga vallási szervezet Facebook-oldalra gyűjtöm, amit eleinte csak projekthez, később bármi hozzám kötődőhöz használtam. Most készül az új weboldalam, ahol talán jobban átlátható lesz, mikkel foglalkozom. Ugyanis kiderült számomra, hogy sokan nem tudják, miket csinálok, és a legtöbb dolog sajnos nem is elérhető, így fontos lenne a weblap.

MJL: Diploma után rögtön bekerültél a MOME doktori képzésére, az abszolutórium megszerzését követően pedig beiratkoztál egy kétéves villanyszerelő majd egy karosszérialakatos képzésre, amivel párhuzamosan Derkovits-ösztöndíjas is lettél, tavaly pedig elvégezted a Freeszfe színház és performansz szakát. Úgy tűnik, hogy mindent elkövettél azért, hogy meghosszabbítsd a tanulóéveidet, illetve hogy talán minél inkább elkerüld a munkaerőpiacra lépés kényszerét. Sikerült? Ez a hosszú, intézményes lefedettség megvédett a pályakezdőlét egzisztenciális nehézségeitől?

KO: Nagyon szerencsés vagyok, mivel rögtön diploma után felvettek doktori képzésre (2013–2016), ami után három alkalommal is elnyertem a Derkovits-ösztöndíjat (2017–2018–2019). Így hat éven keresztül támogatva volt az alkotómunkám. Emellett mindig voltak egyéb kreatív munkáim. Két évig tanítottam mozgókép szakon a Kisképzőn, majd a csekély tanári fizetés miatt pályaelhagyó lettem, és inkább villanyszerelő OKJ-re váltottam, miután a hozzánk kiérkező villanyember hatszázezer forintot kért kétnapi munkáért, ami nekem diplomás tanárként félévnyi fizetésnek felelt meg akkoriban. Ezért döntöttem a villanyszerelő képzés mellett, de aztán annyira megtetszett a szakmunkás lét – a kereklámpás Lada iránti szenvedélyem is közrejátszott ebben –, hogy beiratkoztam karosszérialakatosnak is. Közvetlenül a diploma után megnyertem a Bridge Budapest-ösztöndíjat is, amivel egy hónapot dolgozhattam San Franciscóban a Prezinél. Néha videós vagy fotós munkákat is elvállaltam. Közben terveztem kiállításarculatot a MODEM-nek, teljes vizuális dekorációt a 2017-es MOME fashion showhoz, kreatív kampányt készítettem az ELTE-PPK-nak, illetve felkértek a Magyar Pszichológiai Társaság életműdíjának megtervezésére. Mindig is érdekelt a kreatívipar; a reklám, a kommunikáció, a grafika, a videó, a fotó vagy az art directori munka. Beülni mégsem ültem be sehova, sosem volt igazi munkahelyem, projekt alapú dolgokat csináltam. Tavaly pedig elnyertem a BME Művészeti Rezidenciaprogram ösztöndíját, ahol a havi támogatás mellett külön a kiállításra is kaptunk pénzt. Ilyen típusú ösztöndíj itthon még nem volt. Szuper volt szabadon alkotni és külön a kiállításra fókuszálni.

MJL: Mi először személyesen a 2012-es kilencedik, egyben utolsó FRISS kiállításon találkoztunk a KOGART-ban. A tárlat elsősorban az akkor frissen diplomázott művészekre fókuszált, de ennek ellenére mindketten még egyetemistaként állítottunk ki rajta. Ezen kívül a 2018-as Ezek a legszebb éveink? című kiállításon is szerepeltünk a MODEMben. Valószínűleg kevesekkel történik meg az, hogy hat év különbséggel két pályakezdő művészekkel foglalkozó kiállításon is kiállítanak. Te hogyan élted meg ezt az időszakot? Mennyire volt nehéz a pályakezdőlét szakmailag?

KO: Mindig foglalkoztam valamivel. Projektről projektre, ösztöndíjról ösztöndíjra teltek el az évek. Nem a semmibe mentem a diploma után. Folytatólagos volt mindig, hogy csinálok valamit. Nagyon sok minden érdekel, több életre való ötlet van a fejemben, végtelen sok minden pörög odabenn. Talán inkább arra nehéz fókuszálni, mikor mivel foglalkozzak, mire szánjak időt.

MJL: Rengeteg projektben részt vettél, és számos helyen kiállítottál már, egyedül talán csak kereskedelmi galériás tapasztalatod nincs. Hogy látod, a mai hazai intézményes rendszer mennyire alkalmas arra, hogy támogassa a művészek munkáját? Lehetséges ma anélkül is a pályán maradni, hogy az alkotó kapitalizálná a munkáit? Neked mi a viszonyod a munkáid eladhatóságához?

KO: Mindig a befogadó a gondolattal való találkozása érdekel a munkáimban, emiatt a legtöbb formailag nagy és eladhatatlan installáció. Nem a műtárgypiacra termelek, nem a kanapé fölé készítek dekorációkat. Gazdasági szempontból értéktelen, amit csinálok. Kereskedelmi szakközépiskolába jártam, a kereslet-kínálat görbe és a SWOT-analízis nem ismeretlen számomra, de ezek valahogy nagyon távol állnak tőlem, amikor művészetet csinálok. Drága hobbi a művészet és az a fajta, amivel én foglalkozom, pénzt sem termel, de ennek ellenére mindig nagyot álmodok, és próbálom azt megvalósítani. Visznek a víziók az egyre nagyobb, nehezebb és törékenyebb dolgok irányába és a teljes anyagi csőd felé.

MJL: Az elmúlt évek hazai gazdasági és kultúrpolitikái döntései milyen hatással voltak a saját alkotói stratégiádra, attitűdödre?

KO: Szerintem jelenleg 2T-rendszerben élünk. Van tűrt és támogatott, de hiányzik a harmadik T, a tiltás. Így, mivel nincs mi ellen lázadni, a kultúra szép lassan kivérzik. Nincs szolidaritás, nincs összetartás, nincs összefogás, minden hiányzik, közöny van, meleg és apátia. Tíz éve még kimentem a diáktüntetésekre fagyban-hóban, most meg otthon ülök a macskával, miközben nagyon kicsi diákok, 14–16 évesek tüntetnek, és már az egyetemisták sincsenek sehol, pedig az oktatás az egyetlen út a jövő felé.

MJL: A 2020-as, az ISBN könyv+galériában megrendezett, Rákóczi legendárium című kiállításodon a környék lakóinak a személyes történeteit dolgoztad fel. Tudatosan keresed ezeket a lehetőségeket, ahol műveiddel kapcsolódhatsz és reflektálhatsz a környezetedre? Minek köszönhetően kerül egy-egy terület vagy téma a fókuszodba?

KO: Mindig foglalkoztat a körülöttem lévő környezet, abból is főleg az emberi történetek. Ha egy adott helyszínre készítek kiállítást, kifejezetten fontosnak tartom, hogy kapcsolódjak a térhez. 2016-ban például a pesterzsébeti Csili művelődési házban volt egy önálló kiállításom, aminek a megnyitójára bevontam a helyi sminkes és műkörmös iskola tanulóit. A lányok a bejáratnál egy láthatatlan pecsétet nyomtak az érkezők kezébe, majd nyúlsminkben, hosszú nyúl műkörmökkel ellátva egy álló tévét tartottak a kezükben, amin Kegytárgyas Feri megnyitószövege ment, aki a szeretetről és a fényről beszélt és arról, hogy mindannyiunkban ott van a jel. Ennél a résznél a lányok felkapcsolták az UV-lámpákat, amelyek révén három nyúlszimbólum rajzolódott ki az emberek tenyerén. Ezek után a helyi pesterzsébeti asszonykórus énekelt, ami csodálatos volt. Szerintem érdekes és fontos is megszólítani a környezetet, ahol kiállítok. Lehetőséget ad arra, hogy olyan emberekhez kapcsolódjak, akik általában nem fogékonyak a kortárs művészetre. A Rákóczi legendárium célja is az volt, hogy olyan beszélgetéseket indítson el az emberek között, amelyek amúgy jó eséllyel máshogy nem jöttek volna létre.

MJL: Munkásságod kettős, egyrészt nagyon erősen építesz egy-egy szerepre és a hozzáfűződő vizualitásra (nyúlság, aranyfóliák, VR stb.), másrészt a művek konceptuális hátterét olyan komoly témák adják, mint az élelmezési válság, a láthatatlan munka vagy mint a Don Tamással közösen a Velencei Biennáléra benyújtott pályázati anyagodban, a családon belüli erőszak. Hogyan egyensúlyozod ki, hogy a látványos vizuális kellékek ne menjenek a mondanivaló kárára? Egyáltalán, mennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy a munkáidnak mindig legyen jelentéstartalma?

KO: Gondolat nélkül nálam nincs munka. Mindig valami foglalkoztat, lehet az az idő leképezése vagy traumák feltárása vagy kód-dekód kapcsolata, esetleg dekonstrukció, hogy hogyan szedem szét és rakom újra össze a világot. Csak úgy szép dolgokat csinálni dekoráció, és nem művészet. Tartalom nélkül számomra üres egy projekt, kell valami gondolatiság. Rózsamama (2019) című installációmnál például egy történetet szerettem volna valahogy megjeleníteni, de nem akartam egy tévére kitett, „beszélőfejes”, öregnénis videót készíteni. Addig agyaltam, hogyan tudom a befogadókat kapcsolatba hozni a történettel, amíg rájöttem, hogy ha egy tükörre vetítem ki a szöveghez készült animációt, akkor a néző magán látja megjelenni a filmet. Ezt a megoldást asszociatív animációnak hívom, amelyben összekapcsolódik a kép a szöveggel és a nézővel is azáltal, hogy a médiumon a néző teste belevonódik a látványba, miközben hallgatja Rózsa mama élettanulságát.

MJL: Mi a véleményed, szükséges-e egy munka mellé műleírást készíteni? A mai, vizualitásra épülő világban, szerinted szükséged van még arra, hogy a művész (vagy a kurátor) szövegesen is definiálja a munkáit?

KO: Elengedhetetlen. Kortárs művészet nincs szöveg nélkül. Kell a kontextus. Duchamp piszoárja is azért fontos, mert ismerjük a történetét. Ezek a leírások adják a mű kapcsolatát a világgal.

MJL: A VR Lada projektednek, amellett, hogy van egy személyes vonatkozása, erős a generációs töltete is. Kifejezi annak a korosztálynak a kibernosztalgiáját, akinek egyszerre van gyerekkori kötődése a posztszovjet tárgyi kultúrához és a virtualitáshoz. Hogyan látod a saját generációdat, melyek azok a tényezők, amelyek leginkább befolyásolták szemléletedet?

KO: Van egy nagy retróhullám, ami a 80-as, 90-es évekből táplálkozik, illetve már a 2000-es évek tárgyi és vizuális kultúráját is látom benne felbukkanni, amely trend Londonban már 2014–2015-ben jelen volt. Akkoriban sokat jártam ki, és emlékszem, meglepő volt számomra, hogy a nagy művészeti egyetemek kipakolásain mennyi – anno a BRAVO-magazinból ismerős – nonfiguratív tetkóminta köszönt vissza. Vannak, akik felfekszenek ezekre hullámokra, és próbálják elcsípni a trendeket, aminek aztán, úgy tűnik, van is piaca. Szeretik az emberek a „retró-dekor-szakkört”, amihez könnyen tudnak kapcsolódni. Számomra érdekesebb kérdés azonban, hogy a mesterséges intelligencia mit fog változtatni ezen, és úgy eleve a vizuális kultúránkon. Hogyan fog hatni a művészetre? A fotográfia felszabadította a festészetet a leképzés terhe alól, az AI felszabadítja a dekorációkészítés alól? Eljön a tiszta konceptuális művészet ideje?

Az interjúsorozat a ÚNKP Felsőoktatási Doktori Hallgatói Kutatói Ösztöndíj támogatásával valósul meg a Kulturális és Innovációs Minisztérium, valamint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap jóvoltából.