Honvágy valahova
Szigethy Anna kiállítása

Cserhalmi Luca

Életünk során többször költözünk, lezárva és megnyitva ezáltal korszakokat, hogy új identitást szedjünk magunkra, vagy épp szembesüljünk azzal, hogy képtelenek vagyunk elszakadni a korábbitól és adaptálódni új lakhelyünkhöz. A honvágy érzése gyakran kísért minket életünk során, még ha kísérteties módon nem is mindig tudjuk, hogy hol van az a hely, ahová haza szeretnénk térni.

Az otthontalanság érzése hasonlít az árvasághoz: a meglopottság érzése ez, amikor egymagunk állunk szemben a nagyvilággal, hogy újraírjuk magunkat benne; egyszerre tűnik felszabadítónak és kétségbeejtőnek. Elhagyni egy otthont mindenképp munkával jár, sőt mi több, kétféle munka is támogatja egymást a folyamat során: a fizikai (mint a pakolás vagy az utazás, helyváltoztatás) és a lelki gyászfolyamat, mely érdekes módon még akkor is jelen van, ha nem szerettünk az adott helyen élni, ha pedig igen, intenzív módon jelentkezik. De ami mindenképp bizonyos, hogy az otthon elhagyásával járó fizikai munka segít feldolgozni az elszakadás pszichológiai folyamatát.

Szigethy Anna a címadó, Home, sweet home című művében ennek a kettős munkának adja érzékletes lenyomatát. Egy kiürített otthon apró részleteit, megbúvó jegyeit, kopásait, repedéseit, töréseit, emlékezetes vonalait örökítette meg felvételein, mintha a lakás anyajegyeit tárná elénk. Azokat az apró részleteket, melyek ismerete arról tanúskodik, hogy az adott helyet igazán ismerjük: nem bútorzatát vagy díszeit, hanem az alapokat, a falakat, a sarkokat és a padló recsegését. Ezek a művek az otthon egy fontos tulajdonságát mutatják meg: az időbeli kiterjedését, vagyis azt, hogy valódi otthonná csak évek alatt finomodhat egy hely. A fotókon megjelenő, nyomszerű részletek eltávolodnak a konkrétumoktól, ahogy a homogén felületek is absztrahálják a látványt. A faktúrák és a foltok, a kopások árnyalatainak finom eltérésével és az akvarellpapír alkalmazásával együtt a képek egészen festőivé válnak.

Szigethy Anna művészetére jellemző, hogy feszegeti a műfaji kereteket, főként, ha fotóművészetről van szó. Műveit installatív módon tervezi meg. Tereket, atmoszférákat teremt, műveivel olykor kimerészkedik a közterületekre is. Tárgyakat alkot és fordít át fotóvá vagy épp fordítva: fotóit felhasználva készít objekteket. Ezt a fajta felfogásmódot tükrözik a Home, sweet home sorozat fotóobjektjei. A művek azokat a nagy méretű, strapabíró táskákat idézik, melyeket előszeretettel használunk költözések során is. Jól cipelhetők, terhelhetők, minden szempontból praktikusak, hiszen sok minden elfér bennük, szinte elnyelik a tárgyakat. Mégis van abban valami megindító, amikor életünket, emlékeinket látjuk egy táskába összezsúfolva és az üresen hagyott térben szembesülünk mindazzal, amit nem tudunk magunkkal vinni. Erre mutatnak rá Szigethy fotóobjektjei egy olyan korszakban, amikor számtalan ember kényszerül nem csak addigi otthonát, de hazáját is egy táskával a hóna alatt elhagyni, és amikor a jóléti társadalmak is jelentős lakhatási válsággal néznek szembe.

A szeretett otthon elhagyásával kialakuló nosztalgia egy másfajta aspektusát idézi meg a falon szalagszerűen futó kollázs. A mű Szigethy Anna gyermekkorának meghatározó vizuális elemeit állítja egymás mellé. A kollázs egy hangulatot, egy korszakot idéz meg a válogatás mögött megbúvó szubjektív érdeklődés visszatükrözésével. Az ismeretterjesztő könyvek és képes lexikonok világát is felvillantó művön a rendszerváltás előtti képi ábrázolás és designkultúra jegyei láthatók, előtérben a növények és a biológia iránti érdeklődéssel, valamint a romantikus elvágyódással az idealizált Olaszország felé. Ez a jól felépített vizuális rendszer egy adott korszak iránti nosztalgia kifejezésén keresztül a honvágyhoz hasonlatos érzést vált ki, amikor megidézi a gyermekkor ismerős, biztonságos és barátságos kereteit. Mindazonáltal az otthonosság érzete mellett a világ kinyílásáról, megismeréséről is szól, ami által az otthon falain túli világ is sajátunkká válik, kijelölve benne a saját helyünket és megtapasztalva benne jóesetben mindazt, ami vonz minket, legyen az akár távoli helyszín, tudás vagy élmény.

A világban való otthonlevésnek ezt a vagabond, felfedező, mégis kicsit melankolikus és sohasem hiánytalan érzését fejezi ki számomra a Trieszti sziklák sorozatból kiválasztott, nagy méretű, a kiállításon bemutatott többi mű között kicsit magányosan álló rizográfia. A felvételen egy vélhetőleg igen impozáns kilátást kínáló helyszín látható az odavezető út csonkjával. A helyszín egész kisugárzásában van valami eldugott „világ vége” érzet, ami nem a fenséges rémisztő harsányságával, hanem a hétköznapiság mögé rejtett titokzatosságával jelzi a járható utak végét, jelképesen az ismert világ határát. A fekete-fehérbe kevert kékes árnyalat és az elmosódó kontúrok, a vizualitás bizonytalansága mind ezt a különös hangulatot erősítik. Nemkülönben a képen látható szikla robusztus jelenléte, mellyel elzárja az utat, és ellenpontozza a körülötte lévő tér tágasságát, levegősségét, ugyanakkor melankolikus szimbólumként és kissé oda nem illő, véletlenszerű elhelyezésével elbizonytalanít, és az egész teret enigmatikussá teszi.

Ez a szikla vezet át a kiállítás záró művéhez, a Sziklarajzok című helyspecifikus installációhoz. A falakon körben egy szikla felületéről készített frottázs nagyítása fut végig. Az így kapott organikus mintázatról sok mindenre asszociálhatunk, a töredezett, összeszövődő fonalakból álló felület az élettelen mikro- és makrotermészet mintázatai mellett az élő szervezetek felépítését is felidézheti – a vérerek hálózatát, a hús szöveteit vagy épp az agyi idegpályákat. Az installáció tere kimondottan bensőséges, zárt érzetet kelt, így a kiállítás többi művén megjelenő külső világ és az otthon terei után a legbelsőbb, imaginált térbe jutunk, az elme absztrakt terébe. Ez a legelső és a legvégső tér, amely velünk utazik térben és időben, és amely éppúgy tud otthonos és nem otthonos lenni, de mindenképp a sajátunk, biztonságosan elzárt terünk. A barlangnak mint az emberiség hajnalán megjelenő első otthonnak a képét éppúgy felidézheti a mű, mely egykor a védelmet jelentette, így az otthon utáni vágy és igény origójának szimbólumaként, a terek kisajátításának kezdeteként tartjuk számon. A szűk, alacsony terű installáció egyaránt ad érzéki tapasztalatot és utal valamire, ami nem érzékszervi, hanem pszichés tapasztalat: egy külső terektől független belső tér és annak útvesztői.

A kiállítás nagyvonalúan mutatja be a műveket, kellő teret és gondolatot hagyva a befogadásukra. Nem a sokatmondás és a demagóg üzenetek eszközével, nem a művek közötti egyértelmű vagy könnyen dekódolható kapcsolódási pontokkal és nem is narratív vagy anekdotázó körítéssel. A Home, sweet home című kiállítás művei sokdimenziósak, érzékenyek, letisztultak, melyek egy kiérlelt koncepcióból születettek, ahogy az eltérő médiumok is pontosan illeszkednek az eltérő tartalmakhoz. Az eredmény pedig az otthonosság érzetével és a terek jelentésével-jelentőségével kapcsolatos benyomások közvetítése – nem a fogalmak képi lefordítása által, hanem a tiszta vizualitás logikájának nehezen kommentálható eszközén keresztül.

Vízivárosi Galéria,

2026. március 20-ig