Kipörög
Borhy Balázs kiállítása

Ötvös Zoltán

Fotók: Installációs nézet ╱Borhy Balázs: Kipörög╱ 2025. 06. 26. – 07. 24. ╱ Bakáts Bunker (1092, Budapest, Bakáts tér 1.) ╱ Fotó a művész jóvoltából

Borhy egy kiváltságos outsider státuszt teremtett magának, amiben a magányosság, a heroikum és a romantika motívumai keverednek. Ezek sajátos egyensúlyában határozza meg stílusbéli határait, expresszív monumentális karakterét. Tágan értelmezve, ez az a stílus, amit Kállai Ernő „magyar stílusként” fogalmazott meg, és expresszív naturalizmusként definiált. „Expresszív” mint a közvetlen, nyers érzelmek nyomatékos megjelenítése, és „naturalista” mint a természet – a gyümölcsök, dinnye, banán, narancs, szőlő, tájak, fák és növények – tanulmányozása. Olyan naturalizmus ez, ahol a tárgyak formai meghatározása (gömb, hasáb, cikkely) fontosabbá válik, mint egyéni karakterük, és ahol az elnagyolt komponálás kivagyisága is fontos szerepet tölt be. A hétköznapi tárgyak (térkő, konzervnyitó stb.) felmagasztosulnak, miközben Borhy a világot gyümölcsökké és tájakká redukálja. Az imitáció alapú festészet rég elfelejtett csúcsai újra és újra felbukkannak: a fauve-ok és a Nyolcak Borhynál, Rubens Delacroixnál, Velázquez és Frans Hals Manetnál – és sorolhatnám. E „remixelések” mindig megelőzik a művészet demokratizálódását.

A Nyolcak festészetének stílussá érését és monumentalizálódását nemcsak a történelmi folyamatok – az I. világháború és az emigráció – akadályozta meg, hanem a kubizmus is. A fauve-ok a korszerűségnek megfelelően foglalták el helyüket a természetben: a komplementerek harapófogójában találták magukat, és nem tudtak szabadulni. Rengeteg meghasonlott festő, alkoholisták, reménytelen megkeseredettek. Nem tudtak továbblépni, ugyanis nem értették, hogy a kubizmusnak semmi köze a természethez, és hogy a természet tanulmányozása sem vezet el az absztrakt festészethez. Nem tudtak belépni az ajtón, pedig nyitva állt előttük. Ennek egy óriási előnye volt: az, hogy elkerülték, hogy díszítőművészek váljanak belőlük.

Borhy nem oldja fel a dilemmát, de különválasztja a folyamatokat, így lép be egyidejűleg két különálló ajtón: egyrészt az expresszív figurativitás, másrészt az absztrakt festészet ajtaján. Egyrészt fest monumentális, imitáción alapuló táj- és gyümölcscsendéleteket, másrészt fest kis méretű, absztrakt képeket, melyeket Kisképeknek hív – mintha csak méretbeli különbségek lennének a művek között. A Kisképek a nagyokkal ellenben nem az empíriáról, a tudományról, hanem a szabadságról és a személyes önkényről és a kivételről szólnak. A kivétel maga a szabály, avagy lírai a geometria. Ikonográfiai szempontból a Kisképek szólhatnának a kassáki utópiáról is, azaz a művészet társadalmi státuszának lebontásáról, bár ez az utópia olyannyira sikeres volt hazánkban, hogy jelenleg is ennek az újrafelépítésén dolgozunk mint szellemi segédmunkások.

Borhy nagy méretű képein a tárgyak eleinte izmos, absztrakt plasztikai tömörítéseken estek át, amit feloldott azzal, hogy a forma a festői gesztusnak alávetve alázatosan hajlott, módosult. A kontúrokkal gondosan őrzött formák szellemi autonómiáját a beteljesülés reményében átírja az ősi artikulálatlan ösztön és indulat. Az ösztön szublimálódik. Talán ez a katarzis? Ezt keresné? Ezt érzem a kiállításon képről képre, amikor az alkotó a gesztus megalkotásában mintegy saját megsemmisülésével szembesül? Ez volna alkotói katarzis? Talán. Ha belemerülünk a képbe, akkor mi is átélhetjük, akár.

Ösztön – ami egyrészt cselekvésre, másrészt rombolásra késztet –, életösztön, halálösztön. A képalkotás alfája és ómegája bontakozik ki előttünk, amint felvázol, nekilendül, fel- és leépít, majd a kibontakozott látomást szétrombolja. Ez az ösztön, amit a szakzsargonban „festői indulatnak”, „szín- és vonaltámadásnak”, „lendületes dinamikus csapásoknak” vagy „festői, romboló türelmetlenségnek” hívnak.

Katarzis és varázslat: a szétrombolás által befejezetté válik a kép. Talán ez a rombolás is hiányzott többek között a Nyolcakból, hogy monumentálissá váljanak. A monumentális festészet mindig kéz a kézben jár a természet ősi és friss hatalmának tiszteletével. Monumentális gyümölcscsendéleteivel Borhy végére jár a Nyolcak által elkezdett folyamatnak. Mindeközben – a rombolással egyidejűleg – művészete mélyen gyökerezik a természet, a növények, a gyümölcsök és a virágok szeretetében is. Ennek expresszív vonatkozásai nem ismeretlenek: Per Kirkeby és Joan Mitchell hatalmas vásznai mind a természettel való párbeszédből jöttek létre.

A művészet története nem egy lineáris gyöngyfűzés, hanem sokkal inkább hasonlít az autópályához, ahol a művészek több sávon, eltérő sebességgel hajtanak; lehajtók és felhajtók váltják egymást, dugókkal és pihenőkkel sodródunk együtt a tér és idő relativitásában. A Nyolcak száz éve kiálltak a parkolóba, egyfajta kényszerpihenőre. Miért is? Hát igen, ott volt a háború, amiben egy festő inkább alkot, mint rombol, másrészről az absztrakció jelensége. Most a kerekek és a színek újra kipörögnek, és folytatódik az, ami ott abbamaradt.

Borhy Balázs 2011-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Mestereitől, Szabados Árpádtól megtanulta a képen megjelenő automatikus gesztus felismerését és játékos alkalmazását, Kiss Pétertől pedig azt, hogy a kép nem válaszokat, hanem kérdéseket keres és ad. (Alapvető kérdés: választ ad-e valamire a kép?)

Ami a kis és nagy méretű képekben közös, és ami összekapcsolja őket, az a szín. Borhy Balázs színhasználatában nincs költészet. A szín itt nem metafora, nem allegória, hanem a formával való ritmikus és szerves összefonódás. A színeknek cselekvő, szerkezetes ereje van, ugyanis Borhy szinte színnel rajzol, a színek ütemesen fonódnak össze. Néhol túllép a formán, néha nem tölti ki. Ezek a festői türelmetlenség nyomai, ugyanis Borhy „polikrízisben” dolgozik, egyszerre több egymással összefüggő „válságot” kezel, amelyeknek azonban nincsenek egyértelmű megoldásai. A képi krízisek megoldhatóságára-megoldhatatlanságára válaszul halmozódni kezdenek a képi jelek, élénkülnek és zsúfolódnak a színek (ami tipikus expresszív vonás), a kép határai pedig dinamikusan feszülnek. A színek élénkülnek vagy ő élénkíti a színeket? A kríziseket feloldja vagy fokozza? Ezek szinte világnézeti kérdések, amelyeknek megválaszolását a képek éppen hogy megkerülik. Ami itt világnézeti tételként hangsúlyozásra kerül, az az, hogy a Föld színes. Ez olyan evidencia Borhy számára, mint hogy a Föld kering a Nap körül.

Amikor a Nyolcakról mint Borhy előzményeiről írok, nem arra gondolok, hogy itt egy tudatos követésről lenne szó. De ami a Nyolcaknál megjelent, az most mintegy beteljesedik ezekben a monumentális látomásokban, ebben az expresszív stílusban – melynek kibontakozásában Borhy eszköz. A magyar festészetben a monumentális festészet a Barcsay-féle díszítőművészet felé terelődött, és lemondott expresszív karakteréről, a monumentális víziók pedig faldíszekké váltak. Borhyt ez az út nem fenyegeti nagylélegzetű vízióinál, amelyekben semmi dekorativitásra törő erőszakoltság nincs. Tájképeinek alaptémája a Föld, mely nem barna, hanem színes – és mégsem dekoratív. A csendéletei esetében a színes gyümölcsök tömege, körvonala akár dekoratív lehetne, de nem az, mert tárgyi vonatkozásukat szétveri valami ütemes lendület. Borhy humanista festői értéke, hogy színessé szellemíti a Földet, és mozgást visz a csendéletbe, miközben tömegei, színei, körvonalainak megoldásai szerves egységbe zárulnak, amelyek a monumentalitás katarzisával nyűgöznek le minket.

Kipörög / Borhy Balázs kiállítása
Bakáts Bunker,
2025. június 26. – július 24.