Kozmotechnikai testgyakorlatok és testarchívumok
A bécsi akcionisták és a kortárs performatív művészet

Horváth Márk

Bújtatott antropocentrizmussal van dolgunk, vagy valóban a performatív és testművészet a testet az emberen túli általános ökológiába, a bataille-i ateológia kiterjedt szakralitásszférájába juttatja vissza? Az Itt vagyok! Rituális gyakorlatok, a radikálistól a misztikusig című kiállítás arra vállalkozik, hogy Gerő László és az FMC gyűjteményéből válogatva a testművészet, a bécsi akcionisták és a performatív művészet fontos műveit és archívumait mutassa fel.

Vajon csak ez a bináris kettősség lehetőséges a testperformanszok és a testművészet kapcsán, vagy a humanizmus jól kitaposott ösvényén indulunk el, felrázva azt egy adag modernizmussal vagy posztmodernizmussal, vagy a totálisan emberen túlit kívánjuk megszólítani az emberi test és egyben az emberi állapot természetkulturális rekonstituálásán keresztül mizantrópián, antihumanizmuson és az embert keresztre feszítő vagy áthúzó radikális szubverzión vagy transzgresszión keresztül? De mi van akkor, ha lehetséges egy köztes út, amely az emberi testet éppen azért állítja középpontba, hogy azt megnyissa valami többre, az emberen túlira. Mi van akkor, ha a testet középpontba állító műalkotások és performanszok valójában a testet egy a modernitás és a humanizmus zártságát meghaladó, kiterjedt természetkulturális közegbe helyezik vissza, azaz a body performansz egy olyan kultúrtechnika, amely nemcsak az emberi test megszokott határain, hanem a kultúra szféráján is túlmutat?

Nemcsak múzeumok, archívumok és különleges terek falai közé helyeződik vissza a test, hanem egy kiterjedtebb, általános ökológiába, egy természetkulturális szférába, amelynek részét képezi a technológia, a misztikum vagy az erotizmus. Ebből a szempontból a test- és performanszművészet nemcsak transzgresszív, hanem transzformatív, a body horrorhoz vagy a New Flesh Cinemához hasonlóan metamorfózisra, hibridizációra vagy metaforikus mutációra készteti a testet. A különböző obszcén, erőszakos, furcsa testgyakorlat tehát nem csak a társadalmi morált vagy az elnyomó politikai berendezkedést támadta, hanem a test plasztikus, képlékeny, de ezen keresztül természetkulturális, sőt több mint emberi kapcsolatokra megnyíló aspektusát helyezte fókuszba. A tárlaton szereplő képeken és alkotásokon az emberi test egy önmagán túlmutató, de egyben egy testfókuszú, alternatív felvilágosodás- vagy modernitásvíziót testesít meg, amely különösen alkalmas kortárs technológiai állapotunk és az emberi test megváltozott státusa kapcsán bekövetkezett változásokra való reflexióra.

Hiszen a különböző technológiai eszközök, biotechnológiai és biopolitikai beavatkozások szó szerint átrajzolták a test kereteit. Éppen ez adja a testművészet 20. századi felfutásának másik ambivalens és teoretikus értelemben izgalmas aspektusát. A biopolitikai értelemben lecsupaszított, Homo Sacerré változtatott test, amely ki van téve megannyi beavatkozásnak ezen lecsupaszításon keresztül, sajátos, kortársiasságra is szert tehet. A testgyakorlatok így transzgresszív módon kiforgatják és egy kiterjedtebb szférába helyezik a test biopolitikai pozícióját. A természetkultúra, a szubverzíven szakrális vagy az erotizmus szférájába való átültetése a lecsupaszított testnek azt kozmotechnikai gyakorlattá változtatja, amelynek mély ontológiai vetülete van. A testperformansz tehát nemcsak reflexió vagy pusztán kritikai gesztus, hanem olyan testgyakorlat vagy kozmotechnikai praxis, amelyen keresztül törődünk önmagunkkal és mások testével, illetve amelyen keresztül ráeszmélünk sebezhetőségünkre, plasztikus ambivalens átformálhatóságunkra.

Vajon az eksztázisban vagy átformálódásban lévő, a tekintetnek és a pillanat azonnaliságának kitett test éppen olyan, mint bármelyik test, vagy épp arra hívja fel a figyelmet, hogy a testben van egy megmagyarázhatatlan többlet, valami zavarba ejtő? A testművészet olyan kozmotechnikai praxis, amelytől elválaszthatatlan a koncepció és a teoretikus reflexió, mégis a művészet ősi és titokzatos mélyrétegéhez vezet. Kiborgokká és hibridekké váltunk, azonban ahhoz, hogy erre az átformálódásra megnyíljunk, újra kell rajzolnunk és meg kell tapasztalnunk a testbe zárt emberi tapasztalat határait, sőt át is kell lépnünk ezeken a határokon ahhoz, hogy felismerjük természetkulturális és „több mint emberi” viszonyokból építkező testiségünket.

A különböző gyűjteményi és áttekintő kiállítások kapcsán felmerül bennünk a kérdés, hogy mennyire képesek visszaadni a performanszművészet közvetlenségét. A performanszművészet burjánzó, széttartó – a valóságot kimozdító és felbomlasztó –, eksztatikus dinamizmusa látszólag ellentmond az archiválás, a megőrzés szándékainak, hiszen az archiválás gesztusa meg kívánja szüntetni vagy át akarja hidalni a valóság azon transzgresszív pillanatszerűségét, amelyet a performansz maga idézett elő.

Az Itt vagyok! Rituális gyakorlatok, a radikálistól a misztikusig című tárlat kísérletet tesz arra, hogy a performanszok tűnékenységét és drámai azonnaliságát a bemutatás és a megőrzés gesztusába is elhelyezze. A fotók letűnt akciók és performanszok pillanatait idézik meg, miközben árulkodnak a megidézhetetlenségről és a pillanat múltba való visszahúzódásáról. A hantológia mint konceptualizációs eszköz lehetővé teszi, hogy felfogjuk az üresség olyan modalitásait, amelyek nem adják magukat a konvencionális felfogásmódoknak. A háttérbe húzódó, dokumentumjellegű fénykép a performansz felidézhetetlen azonnaliságát rögzíti ezen rögzíthetetlenség felidézésén keresztül. Nemcsak különböző performanszművészek tűnnek fel ezeken a fotókon, hanem eltűnésük és hiányuk és átérezhető. Egyszerre egy kort megidéző dokumentumok, miközben a transzgresszió megidézhetetlenségének időtlenségét is felvetik.

De ha a testközpontú performanszokat a poszthumanizmus és a humanizmus, a nonmodern vagy posztmodern és modern, a nonantropocentrizmus és az emberközpontúság közötti folyamatos transzgressziót végrehajtó harmadik útként képzeljük el, akkor megfeledkezünk arról, hogy a kortárs poszthumanista és transzhumanista filozófián keresztül a modernitás és a felvilágosodás történetének egy radikálisan új, testfókuszú olvasata is lehetővé válik.

Stefan Lorenz Sorgner több Nietzschéről szóló kötetében is a felvilágosodás történetét ketté bontva azt egy ész- vagy elmeköpontú és egy testközpontú hagyományra bontja fel. Sorgner sajátos, a nietzschei hagyományra építkező, perspektivizmusba hajló, testfókuszú felvilágosodásolvasata lesz az a pont, amelyen keresztül a testperformanszokat és a testfókuszú művészetet a kortárs nonhumán vagy poszthumán fordulat közepette kortárs ökológiai és technológiai viszonyaink közé megfelelő körültekintéssel helyezhetjük el. A test az a döntő entitás, amely döntéseink alapját adja, ezen kívül nem tudunk más belátásokat nyerni, nincs a testen kívüli olyan abszolút szellem vagy a racionalitásnak valamilyen ideája vagy a materialitástól független idealizációja, amely a filozófiai vizsgálódásainkat és a világban való létünket organizálja.

Nem a techno- vagy mechanoszférával szemben, és nem az antropocén és a földrendszertudomány kiterjedt és természetkulturális keretein kívül kell elhelyeznünk az emberi testet, hanem kábelek, technológiai hibridek, kiborgok és embergépek közepette kell felismernünk saját testünk különös tapasztalatát, amely valójában egy transzgresszív vagy szubverzív tapasztalat. Ha pontosan követjük Sorgner izgalmas gondolatmenetét, akkor arra ébredhetünk rá, hogy Bruno Latourt parafrazálva kijelenthetjük, hogy sohasem voltunk humanisták, vagyis mindig is poszthumánok voltunk, és ennek a poszthumán tapasztalatnak az eredője ott van mindegyikünkben: a saját testünkben. Mindebből Sorgner szerint egy episztemológiai perspektivizmus következik, amelyet Nietzsche ismert fel elsőként. Mi más lenne a performanszművészet, mint ezen testfókuszú perspektivizmusnak drámai összesűrűsödése és erőteljes feltűnése? Ez az az antiracionalista alaptalanodás, amely a test különös megnyitásában és szubverzív performatív gyakorlataiban talál új alapztatot.

A testfókuszú felvilágosodásolvasat izgalmas megvalósulást láthatjuk most, ahol a testgyakorlatok és művészi beavatkozások egyben az emberi állapot kapcsán feltett olyan aktuális kérdések és dilemmák, amelyek elől nem rejtőzhetünk el. A test így olyan keret, amely lehetővé teszi a spekulatív gondolkodást és a kortárs emberi állapotra való esztétikai reflexiót. A test megnyitása így párhuzamosan vezet az emberen túlra és az ember plasztikus, titokzatos, visszahúzódó mélyrétegébe, amely labirintusszerűen, folyamatosan új kérdések és élmények felé lendít tovább bennünket.

Az „Itt vagyok!” A bécsi akcionisták és a kortárs performatív művészet. Válogatás Gerő László és az FMC gyűjteményéből című kiállítás megnyitó szövegének szerkesztett, rövidített változata.

Ferency Múzeumi Centrum, MűvészetMalom

2026. február 1. – 2026. április 5.