Közösségtudat
(nem) beállni a sorba

Bokody Ákos

^[1] Bhaktivedanta Swami Prabhupáda: A Bhagavad-gítá úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, Budapest, 2023.

^[2] Károli Gáspár: Szent Biblia. Fordításának 1908-as revideált kiadása, a mai magyar helyesíráshoz igazítva. Magyar Bibliatársulat, Budapest, 2021.

^[3] Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. L’Harmattan, Budapest, 2020.

^[4] Theodor W. Adorno, Max Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2020.

^[5] Jean Baudrillard: The Consumer Society: Myths and Structures. London, SAGE Publications Ltd, 1998; Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége. In Kiss Attila, Kovács Sándor S. K., Odorics Ferenc (szerk.): Testes Könyv I. Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996, 161–193.

^[6] Erich Fromm: A szeretet művészete. Gabo Kiadó,  Budapest, 2020; Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002.

^[7] Jürgen Habermas: A kommunikatív cselekvés elmélete. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011.

Egyéniségünk formálódása a közösségi hovatartozásaink relációja, ezáltal az identitásunk az általunk képviselt kollektívák tükörképe, melynek súlypontjait (optimális esetben) szabadon állíthatjuk. Egyesek számára a család a fő identitásképző erő, mások számára az etnikai-kulturális hovatartozás, sokaknak pedig a közéletről alkotott elvrendszer és morális kódex. Van olyan, aki egyensúlyt keres ezekben, és mindegyik közösségét egyenrangú komponensként ítéli meg. Lényünk és közösségeink között kétirányú kapcsolat van: önmagunkat a közösségeink által határozzuk meg, közösségeink pedig önmagunk kivetülései. Pozitív aspektusában vizsgálva a személyiségünk és életünk kiteljesedésének lehetőségeit rejti az, ha megtaláljuk azokat a közösségeket, melyekben (legalább többnyire) jól érezzük magunkat, és olyan emberek alkotják ezeket, akikkel tudunk kapcsolódni és szövetségre lépni közös ügyek érdekében.

 A mérleg másik oldalán a tömeg található. A tömeg – amennyiben a 19–20. század meghatározó narratíváira támaszkodunk – egy lelketlen massza. A tömegbe oldódva elvesznek céljaink, nincs irányunk, nincsenek közös ügyeink. E horda tudattalanul hömpölyög, ösztönei és félelmei kontrollálják tetteit. A tömegbe sokféleképpen bekerülhetünk: a családunknak való megfelelési kényszer nyomására vagy a társadalmi kiközösítés félelme miatt. Számunkra kellemetlen munkát vállalunk be egzisztenciaféltésből. Önmagunk igaz valóját kell felszámolnunk ahhoz, hogy ezekben a kényszerhelyzetekben helyt tudjunk állni. (Számtalan történetet hallani arról, hogy egyesek milyen egészségügyi vagy mentális következményeit viselik ezeknek.) Az önfelszámolás után robotikusan vezérelhető hústömeggé válunk, mely  manipulálható, szabályozható, fenntartási igényei és költségei rendkívül alacsonyak, és „használata” semmilyen kockázattal nem jár. Ha a tömeg tagjaivá válunk, akkor megtagadunk mindent, ami minket emberivé tesz: elővehetjük a legbeszédesebb metaforáinkat a birkától a zombiig.

A radikálisan pozitívra és negatívra hangszerelt pólusok között húzódó tartomány, szürke zóna kapcsán számos kérdés vetődik fel. Milyen viszonyt ápol a kollektív emberiség a saját romlottsági állapotával és annak lehetséges irányával? Hogyan függ össze a struktúra, a struktúra mögötti elvrendszer és végső soron a moralitás? Még ha különféle nézőpontokból is közelítünk a kérdéshez, egzakt választ nehezen találunk – a megítélés ugyanis jellemzően perspektíva- és hagyományfüggő. A világvallások szent írásai is különböző válaszokat kínálnak. A hindu hagyományban például a Yuga-tan szerint a teremtés négy világkorszakra tagolódik, melyek sorrendben a spirituális tisztaság állapotától haladnak a teljes szellemi hanyatlásig. E ciklikus világkép jelenleg a „Kali-yuga” időszakához érkezett, melyet morális és szellemi mélypontként írnak le – ebben a korszakban az emberiség csak akkor menekülhet meg, ha képes egy belső megtisztuláson keresztül újjászületni.^[1] A keresztény hagyományban más természetű romlásképlet jelenik meg. Az ember nem eleve bűnös, ám a bűnbeesés – Ádám és Éva története nyomán az eredendő bűn – az emberi szabadság és választás tragikus következményeként áll be. Az isteni kegyelem és megváltás azonban teret nyit a remény számára.^[2] A társadalomtudományok szintén vizsgálják az emberiség jelenlegi állapotát, többnyire nem vallási, hanem szociológiai és filozófiai szempontok alapján. Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című, 1904-ben írt művében arra világít rá, hogy a modern társadalmak fokozatos racionalizálódása elkerülhetetlenül elvezet egy olyan állapothoz, amelyet ő „vas kalitkaként” ír le – egy rendszerszintű elidegenedés, amelyben az egyén szabadsága fokozatosan háttérbe szorul.^[3] Negyven évvel később Theodor W. Adorno és Max Horkheimer A felvilágosodás dialektikája (1944) című munkájukban azt fejtegetik, hogy a felvilágosodásból eredő racionális gondolkodás nem hozta el a felszabadulást, hanem új formájú elnyomásokhoz vezetett – az eredetileg felszabadító eszmék önnön ellentétükké torzultak.^[4] Jean Baudrillard szerint a posztmodern világ alapvetően illuzórikus természetű: A fogyasztói társadalom (1970) és A szimulákrum elsőbbsége (1981) című könyveiben úgy érvel, hogy az igazság helyét a reprezentációk és a mesterséges képek vették át – a valóság szimulációvá vált, és ez súlyos ontológiai és társadalmi következményekkel jár.^[5] Erich Fromm ezzel szemben lehetőséget lát a kiútra. A szeretet művészete és Menekülés a szabadság elől című írásaiban azt vizsgálja, miként idegenedett el az ember önmagától és környezetétől a modernitás során, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az önismeret, az emberi kapcsolatok és a szeretet gyakorlása révén mégis visszanyerhető az emberi méltóság és teljesség.^[6] Jürgen Habermas Kommunikatív cselekvés elmélete (1981) című munkájában azon meggyőződésének ad hangot, hogy a modern társadalmakban rejlő strukturális hibák nem végzetesek – értelmes párbeszéddel, demokratikus intézményrendszerek fejlesztésével és konszenzuskereséssel kijavíthatók.^[7] Nézete szerint a modernitás nem lezárt projekt, hanem egy nyitott folyamat, amely továbbgondolható és megújítható.

Vénusz Szutyka című munkájában a harsány, túlterhelt vizualitás és a trashre támaszkodó, az óceánból gyűjtött műanyagdarabok révén a művész szándékosan provokatív, groteszk esztétikai hatást hoz létre, mely a tárlaton egy tankönyv tartalmaként szerepel. Milinszki Boglárka térben lógó „emlékkolbászai”, melyek az Emlék Szalámi címet viselik, a ledarált fotók és műbelek kombinációjával egyszerre abszurd és testközeli, nyers anyagélményt teremtenek. Florin Flueraș Unhere című videómunkájában a társadalmi terek rejtett normáit bontja meg „affektusalapú beavatkozásokkal”, amelyek eltérnek a megszokott viselkedésmintáktól. A videók során az alkotó oda nem illő módon lép be különböző életterekbe, és humoros, zavarba ejtő, performatív jellegű, táncszerű testmozgásokkal „bontja fel a rendet”. Gyakran spontán módon, meghívás nélkül jelenik meg budapesti helyszíneken – például az OFF-Biennále központi kiállításán is.

Az alkotások közötti egyensúlyt két dolog tartja fenn. Elsősorban a kurátori koncepcióhoz való kapcsolódás, melyben a művészek egyéni szinten, szerteágazóan lefedik a közösségekhez fűződő viszonyulásaikat, kollektíven pedig egy átfogóbb emberi közösség létezését rajzolják ki. Másodszor pedig az Artus tereinek kihasználása az, ami konszenzust teremt a munkák között. Az alkotók között csak részleges stílusbeli hasonlóságok mutathatóak fel, szinte jelentősebbnek tűnnek a vizuális és élménybeli távolságok. Ezt a feszültséget az installálás módja is kifejezi, a galéria tereiben szórványosan jelennek meg a művek, egyáltalán nem sűrítve és nem erőltetve vizuális kapcsolódásokat a különbségek áthidalása érdekében. A konszenzus abban rejlik, hogy a közösségeknek sejtszerű helye van az életünkben, és a sok sejtből kirajzolódva áll össze egy nagyobb egésszé.

            A kiállítás fontos „kiegészítője” Melykó Richárd és Illés Haibo Feelings in Times című interaktív performansza, mely a megnyitó alkalmával reflektált a kurátorok felvetéseire. A performansz során a jelenlévők sorba rendeződve alkothattak átmeneti közösséget, melyben teljes döntési szabadsággal rendelkeztek. Ez a sor folytonos, homogén és önjáró mozgásban volt, mely irányítás nélkül áramlott, és a résztvevők bármikor beállhattak, illetve elhagyhatták azt. Az alkotás performatívan elemezte, hogy szabad akaratunk van afelett, hogy milyen közösségekbe és élethelyzetekbe állunk be, illetve melyiket kényszerülünk otthagyni.

A szabad akarat persze kétségbevonható. A válság talán éppen abban rejlik aktuálisan, hogy a különbözőségek között nem vagyunk képesek hidakat építeni. Szeparálódunk, polarizálódunk, szinte tapintható gyűlöletet és megfoghatatlan megvetést érzünk afelé, aki nem olyan mint mi, és már-már kiközösítjük a létezésünk jól ismert síkjaiból, hogy aztán ezt elhazudjuk magunk előtt, és a másikat vádoljuk ugyanezzel. Beállunk olyan erők mögé, aminek együtthatójaként elveszítjük otthonosságérzetünket, valósnak vélt identitásunkat. Ha egymást nem másságunkban ítélnénk meg, hanem a megértésre, a kölcsönös tiszteletre, a közös hang megtalálására fókuszálnák, akkor a csoportosulásunk finom rendszereibe több harmónia költözne.

(nem) beállni a sorba | csoportos kiállítás

Kiállítók: Borsos Lőrinc, Dobokay Máté, Flaviu Rogojan (RO), Florin Flueraș és Ion Dumitrescu (RO), Gulyás Andrea Katalin, Lilith Öröksége (Fajgerné Dudás Andrea Júlia, Oláh Orsolya, Kusovszky Bea), Milinszki Boglárka, Norbert Kuki (SK), Sinkovics Ede, Szabó Liza és Virginia Lupu (RO)

Kurátorok: Dimitrov Nikoleta, Domokos Ferenc, Endrész Aliz, Kecze Zsófia Annamária és Sapp Tóth Lili

Artus  Kortárs Művészeti Stúdió

2025. június 10-ig