Liberté × Amour
Interjú Győrfy Aurolával és Rékai Márkkal

Horváth Oli

Ikon- és borítókép:
Rékai Márk ╱  Fotó : Kotaro Iizuka

HO: Milyen módon született meg a Liberté × Amour koncepciója?

Rékai Márk: A Pride-ot is betiltó alaptörvény-módosítás hírének hallatán mindenki eléggé kétségbeesett, mi sem tudtuk először, hogy mihez is kezdjünk így két országgal arrébbról, viszont mindenképpen szerettünk volna valamit tenni.

Győrfy Aurola: Egy ponton túl azt éreztük, hogy muszáj reagálni: külhoni magyarként is gyorsan lehet válaszolni Magyarországon történő politikai helyzetekre. Az artivizmus nem jellemezte előtte a praxisunkat, viszont ebben a politikai miliőben úgy gondoltuk, hogy művészként a performansz és az aktivizmus közötti határterület dinamikája tudja leginkább kimozgatni mind a kiállítótér, a néző és a művész klasszikus funkcióit.
A Pride betiltásának javaslata után egy „Gyülekezés alapjog” feliratú molinóval vonultunk végig a Diadalívtől egészen a magyar nagykövetségig.

RM: Igen, kezdeti terveink szerint az erről készült fotó- és videódokumentáció adta volna a kiállítás gerincét, ez azonban egy jóval megszokottabb, klasszikus white cube térben kapott volna helyet. A szervezés előrehaladtával a tervek között egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a performanszok és más efemer installációkra épülő elemek, így végül elég hamar eltávolodtunk a tárgy alapú műveket centralizáló, galériás felállástól.

HO: Az eredeti, klasszikus kiállítási szituációval ellentétben végül egy templomban tartottátok meg az eseményt. Miként esett erre a helyszínre a választás?

GyA: Amikor helyszínt kerestünk, nagyon fluidan álltunk a térhez, inkább a koncepció volt a hangsúlyos – a Plateau Urbain nevű szervezet jelezte nekünk, hogy az esemény megvalósítható lenne a deszakralizált Chapelle Reille-ben, ami előtte Saint-Jeanne-d’Arc templom néven működött. A homonormativitás feltörésének tökéletes helyszínéül szolgált – a statikusságba visszailleszkedő queer tematikájú white cube kiállítások helyett itt a helyszín maga is dinamikus, funkciója rögzítetlen.

HO: A „szabadság” és a „szerelem” fogalmai milyen módon mozdulnak el történeti és politikai konnotációikban, illetve ez miként tud újraértelmeződni a párizsi kulturális kontextusban?

GyA: Azokat a nemzeti értékeket felmutató hívószavak, amelyek például egy-egy franciaországi tüntetésen mobilizálják a tömegeket, nem működnek automatikusan nacionalista szimbólumként, mint ahogy az Magyarországon gyakran előfordul – a magyarországi jobboldal által kisajátított magyar alkotók, műtárgyak, magyar történelem és annak személyei olyan politikailag exploitált tényezők, amelyek visszafoglalása a művészet témáinak területére nekem személy szerint nagyon fontos kérdés.
Ez befolyásolta a címválasztásunkat is: szerettünk volna olyan kulcsszavakat találni, amelyek mindenki számára ismerősek, képesek tömegeket mozgósítani, és manifesztációs jellegük van, ugyanakkor nem kizárólagosan a queer közösséget aktivizálják. Azonban fontos volt, hogy az a pozíció ahonnan beszélünk, egy abszolút rögzítetlen queerfogalommal operál. Nemcsak pokémonokként akartunk begyűjteni magyar queer alkotókat, hanem egy olyan genderanarchista munkafolyamatba becsatornázni magunkat és a művészeket, amelyben a metodológia is tükrözi a szabadságot és a káosz esztétikáját.

RM: Igen, szerintem is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a szabadság és a szerelem fogalmai itt ugyanolyan erővel, valóságtartalommal és legfőképpen jelentéssel csengenek, mint amikor Petőfi megfogalmazta őket. Attól függetlenül, hogy egy erősen nacionalista oldalról tematizált költőről van szó, szavait és az általa képviselt értékeket ugyanúgy meg lehet idézni egy egészen más, nyitottabb kontextusban.
Ez a szempont egyébként a plakát megalkotásánál is fontos volt számunkra. Nem szerettünk volna például, hogy a szivárványos zászló kerüljön a vizuális kommunikációnk középpontjába, mert az már inkább a „corporate Pride” jelenségéhez kapcsolódott volna, és úgy éreztük, hogy ezzel inkább márkásítanánk vagy „brandesítenénk” az eseményünket. Végül megkértük Mezei Flóra grafikust, a plakát tervezőjét, hogy játsszon el a nagyon népszerű, Petőfiről készült dagerrotípiával, ő pedig a fotó sávokra bontott dekonstrukciójával kellőképpen megidézte a Pride zászló alapvető jellegét, létrehozva ezzel egy egészen új kompozíciót. A plakát így egyszerre utal a magyar kultúra és a queer ikonográfia sarokköveire anélkül, hogy bármelyiket is túlságosan dominánsan képviselné.

HO: A beilleszkedés igényének elutasítása radikális állításként jelenik meg a projektetek narratívájában. Hogyan vált ez a pozíció konkrét performatív gesztussá? Milyen koreografikus, intermediális vagy térhasználati stratégiák nyilvánítják ki ezt a normativitással való szembefordulást?

GyA: Nem alakítottunk ki hagyományos nézőteret, így a tér egy nyitott, fluid rituálévá vált, ahol bárki bármikor beléphet vagy kiléphet. Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy a részvétel aktív konszenzuson alapuljon, nem kényszer, hanem választás kérdése legyen. A néző szabadsága, hogy milyen pozícióból nézi vagy „csinálja” nem állhat a kurátor vagy a performer kontrolljában.
Emellett a videómunkák is fontos szerepet kaptak: nem csupán narratív elemek, hanem rituális átvezető szövetként voltak jelen a performanszok között.
A kurátori koncepcióval és a térhasználattal egyaránt elutasítottuk a bináris kódokat és a homonormativitást. A mai művészeti közeg egyik kortünete, hogy a queerséget gyakran csak esztétizált, „szép” formában fogadják el, ami sokszor még mindig visszahúzódó, heteronormatív elemeket tartalmaz, pedig ezek idegenek a queer lényegétől.

RM: Célunk volt ezt a másféle queerséget megjeleníteni és bemutatni, ehhez pedig igyekeztünk egy olyan kontextust adni, ami sokszor hiányzik, különösen a videómunkák esetében. Ezek a művek gyakran nehezen találnak otthonra a klasszikus kiállítási terekben, így szerettük volna ha az amúgy fizikailag is elérhetetlen távolságban lévő alkotók ilyen módon helyet kapjanak a kiállítás rituális mezőiben.

GyL: Fontos szempont volt, hogy olyan magyar művészekkel dolgozzunk, akik Magyarországon marginalizáltak, vagy a közeg/intézmény nem feltétlenül látja a munkájuk aktualitását.

HO: A queer testek jelenléte mennyiben írta át a tér hagyományos hierarchiáját? Volt-e kísérlet a tér eredeti funkcióinak, narratíváinak szubvertálására?

RM: Teljes mértékben. Számomra ez volt a kurátori munka egyik legizgalmasabb része. A templomok több mint ezeréves hagyományokra visszanyúló térbeli hierarchiáját – a kórust, a hajót és az apszis finom rendszerét – mindenki a saját igényei szerint használhatta ki. A mozgás folyamatosan megbontotta a centrális erőteret, de ez egy pillanatra sem eredményezte a szakralitás eltűnését, mivel annak csupán a katalizátora változott meg.

GyA: A legelső gesztus a kiállítás megnyitószövegének elhangzása közben az volt, hogy a jelenlévők számára kiosztottuk azokat az LMBTQ+ ellenes törvénykezéseket, amelyeket a Fidesz az elmúlt 15 évben hozott meg. A résztvevők maguk olvashatták fel ezeket a szertartás részeként – ez is a hierarchia lebontását segítette elő.
A néző már nemcsak néző volt, hanem maga is aktív szereplő. A saját performanszpraxisomra is jellemző, hogy a nézőből a transzformáció során „nemnéző” lesz. Ezt próbáltuk aktualizálni mind a tér, mind struktúra szubvertálásával. Erre szolgált a performanszok közötti vadászkürt megszólalása, amely csatába hívta a nézőket, miután megpihentek két átlényegülés között. A néző nincs állandóan láttatva, használva mint egy mediális tárgy.

HO: A tér, amelyet egyfajta „safe space”-ként konstruáltatok, milyen relációba lép a párizsi városszövettel mint potenciálisan normatív köztérrel? Mennyiben volt a projekt helyspecifikus, hogyan látjátok a térhasználat más kontextusokba való átültethetőségét?

GyA: Ez nem volt egy klasszikus safe space. A szó hagyományos értelmében biztonságot akartunk, de nem kizárólagosságot. Az volt a cél, hogy olyan emberek jöjjenek (elméletben), akik értik ezt a kontextust, de végig nyitott maradt bárki számára, annak az igénye nélkül, hogy mi fogyaszthatóvá tegyük az élményt. De volt ebben veszélyfaktor.
A templom egy erősen dzsentrifikált környékén van Párizsnak, a helyszín maga pedig egy mindenki számára nyitott kulturális térként funkcionál. Mikor egyszer csak helyi gyerekek szaladtak be a templomba performansz közben, a helyzet hirtelen kérdés elé állított minket: pont azzal a politikai problémával szembesültünk, amit Magyarországon az LMBTQ+ ellenes gyermekvédelmi propaganda tematizál.

RM: Ha a „másfajta kontextus” alatt mondjuk éppen Magyarországot értjük, akkor az biztos, hogy otthon ez nehezebben valósult volna meg. Itt Párizsban maga a befogadók közössége is nyitottabb.

GyA: Magyarországon kontextushiány van: nem lehet rögtön dehierarchizált, rögzítetlen szürkezónák kutatásával és ezek lebontásával kezdeni, amikor még hiányoznak az alapvető terek és diskurzusok. A queer test rögzítetlen láttatásának problematikája pont az a visszacsapó nyíl, amivel arcon lövöd magad.

HO: Hogyan szerveződik a radikalitás és az intimitás kettőssége egy ilyen szituációban? Hogyan találkozik a privát és a kollektív?

GyA: A radikalitás nálunk sosem volt öncélú. Mindig kötődött valami nagyon személyeshez. A performanszok gyakran vallomásszerűek voltak: a testekben ott volt a düh és a transzparencia is.

RM: Igen, az egész esemény kulcsa az instrumentálatlanság volt, ami azt jelentette, hogy mindenki maga döntötte el, hogy mit visz be ebbe a térbe. Ettől lett egyszerre intim és radikális. Nem volt előre megírt koreográfia, csak egy közös keret, amihez mindenki hozzáigazíthatta magát.

HO: Hogyan gondolkodtok a közönség, a befogadó pozíciójáról a queer testek performativitása kapcsán? Lehet-e a néző is résztvevő a normák fellazításának aktusában?

GyA: Abszolút. „Without you, the gag is not happening.” Tehát ha nincs ott a néző, ha nem vesz részt, akkor nincs esemény.
Ezt a nyitott, fluid helyzetet csak egyetlen fix pont törte meg: egy installáció, egy „trón”, amelyre Orbán Viktor figuráját helyeztük readymade objektumként. Ez szimbolizálta azt, hogy míg a közösség szabadon mozoghatott, a hatalom egyedül maradt: rögzítve, mozdulatlanul, egy fix tekintet pozíciójában. Ironikus módon így pont az uralkodó volt a legkevésbé szabad szereplő ebben a kaotikus, dehierarchizált térben – ez tudatos gesztus volt, amellyel a hatalmi tekintet merevségét állítottuk szembe a queer közösség folyamatos mozgásával és átrendeződésével.