ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

„Nem akarok mindenben benne lenni”
Beszélgetés Szinyova Gergővel

Jankó Judit
A járványhelyzet miatt ugyan kicsit csúszott Szinyova Gergő One Way Ticket to Anywhere című kiállítása az őt képviselő Kisterem galériában, de épp ez a csúszás tette lehetővé, hogy „igazi” megnyitóval tudott megnyílni április 29-én. Az elmúlt egy évben született képeket bemutató tárlat június 4-ig látogatható. Mi is a kiállítás tereiben, a képek előtt ülve beszélgettünk, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Május 18-án a művész személyesen tart tárlatvezetést, arra is érdemes becsekkolni.

Szinyova Gergő: Cím nélkül ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 150×100 cm

Szinyova Gergő: Egy éve tudom, hogy valamikor ezen a tavaszon kiállításom lesz, dolgoztam rá sokat, mégsem bántam, hogy tologattuk a kezdést, mert kifejezett cél volt, hogy ne úgy nyíljon meg, mint sajnos sok pályatársamnak; feltettük a képeket, makogtunk kicsit az online megnyitón a kamerának, majd hazamentünk aludni, és a kiállítást onnantól kezdve az utcáról, kirakaton keresztül lehetett megnézni, esetleg bejelentkezéssel, egyesével. Azért ez nem ugyanaz. A személyes találkozások sokat hozzátettek a megnyitó élményéhez. Érezhető volt persze az óvatosság is, három év telt el az utolsó önálló kiállításom óta a Kisterem galériában, akkor háromszor ennyien jöttek. Igaz, most nem egy konkrét órára hívtuk őket, hanem gyakorlatilag egész délután lehetett jönni, rotációban, hogy ne sűrűsödjön a tömeg. Délutántól, késő estig itt voltunk. Jellemző a mostani bizonytalanságra,hogy többen nem tudták értelmezni, akkor most van megnyitó vagy nincs.

A saját galériámban nem tudok sűrűn bemutatkozni, hiszen annál több művészt képvisel mindegyik galéria, hogy mindenki beleférjen évente. A képzőművészek Covid nélkül sem olyanok, mint a színészek vagy a zenészek, hogy minden héten fellépünk, aztán taps, iszunk valamit, és hazamegyünk. Eltelik három év is, mire lehetőséghez jutok, ennek megfelelően fontos is nekem, a mostani helyzetben különösen megbecsülöm.

Szinyova Gergő: One Way Ticket to Anywhere ╱ Kisterem ╱ 2021 ╱ Fotó: Biró Dávid

JJ: Az elmúlt három évben melyek voltak azok a kiállítások, események, amelyeket mérföldköveknek élsz meg a pályádon?

SzG: Nekem nincs erős szereplési vágyam, nem szeretek túl sűrűn kiállítást tartani, azt érzem, pont jó ritmusban történtek a dolgok. A 2017-es grazi Künstlerhaus (Halle für Kunst & Medien) Abstract Hungary című csoportos kiállításával kell kezdenem a leltárt. Ezt követte 2018-ban a Kisteremben a Kényelmes / Kényelmetlen solo show. 2019-ben a Trafóban kaptam lehetőséget Fenyvesi Árontól egyéni kiállításra, ez volt a No Abracadabra, ezzel eltelt az első félév, aztán meghívtak Mallorcára egy artist in residence programra, ott is lett volna egy újabb csoportos kiállítás egy magángalériában, de azt már elvitte a Covid. És elérkeztünk a 2020-as évhez, ami valójában mindannyiunknak kimaradt.

JJ: Azt mondod, eleve nem hajtod a sűrű kiállítási lehetőségeket, és most a Covid is mindent leállított, de egy alkotó ember hatást akar gyakorolni, szüksége van visszajelzésre, ezeket honnan gyűjtöd be?

SzG: A baráti köröm jó része szakmabeliekből áll, kommunikálunk, nagy beszélgetéseket folytatunk, elhívjuk egymást a műtermeinkbe, együtt vagyunk, ez a legfontosabb. Másrészt az online térben, különböző platformokon mindez működik, megkeresések is jönnek külföldről, figyeljük, számon tartjuk egymást, felbukkannak új kontaktok. Elcsépelni és túlzásba vinni dolgokat nagyon távol áll tőlem, nem akarok sem mindenben benne lenni, sem egyfolytában tolni magam. Ez kiégéshez vezetne. Ülepedési idő kell ahhoz, hogy két fontos esemény közt be tudjanak érni a munkák.

Szinyova Gergő: Cím nélkül ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 120×90 cm

JJ: Hogyan raktad össze a mindennapi motivációt a munkához karantén idején? 

SzG: A szociális életünk teljesen átformálódott, az Aldi-otthon-műterem Bermuda-háromszögében éltem az életem, ezáltal rengeteg időm felszabadult. Felkelés, bevásárlás, étkezés, festés, műtermi munka, lefekvés – ennyiből állt a nap. Az utóbbi hónapokban már lazult valamelyest a ritmus, heti rendszerességgel vendégül láttam a barátaimat – zenészeket, képzőművészeket – a műteremben, és nagyon mély beszélgetéseket folytattunk mindenféléről. Aztán néha ezt is untuk, és csak együtt voltunk.

A munkában szeretem az egyedüllétet, zenét hallgatok, szivarozok festés közben. Ha más foglalkozásom lenne, és több mint egy éve home office-ban nyomnám, biztosan másképp élném meg, de így, hogy megvolt a saját terem, ahol zavartalanul dolgozhattam, festhettem, gondolkozhattam, nem éltem meg bezártságnak ezeket a hónapokat.

JJ: A zene nagyon fontos neked, szinte minden veled készült interjúban elhangzik, hogy inspirál, de most, ezekben a munkákban nem érzem annyira a „zenei hátteret”.

SzG: Nincsenek kötött jelei a zene fontosságának az én munkáimban. Néha elgondolkozom azon, hogy az általam szeretett zenészeket miként lehetne megfeleltetni egy-egy vizuális művésszel, mondjuk, egy átalakító generátor segítségével. Ezen szoktam járatni az agyamat. Vagy azon, hogy egy-egy munka melyik zenei műfajba illeszkedne. De az, hogy valaki milyen zenét hallgat festés közben, nem ad előre megjósolható eredményt, személyiségtől függően más és más képlet alapján alakul a végeredmény. Az sem mindegy, hogy egy adott szövegből vagy zenéből kinek melyik repetíció tetszik, az is alakít rajta. De az biztos, hogy nekem egy újfajta, analizáló attitűd lépett be a feldolgozási folyamatokba a saját személyiségemmel szinkronban. Teljesen szelíd módon elindult bennem egy átalakulási folyamat, ami nyilván a munkáimban is meglátszik. A zene változatlanul fontos része az életemnek, de most valahogy egyre több társadalmi kérdéssel, az emberi létezéssel, lélektannal foglalkozó előadást hallgattam munka közben. Feldmárt, Hamvast, Popper Pétert, a neten fent lévő régi rádióműsorokat, beszélgetéseket. A napi politikától jó ideje távol tartom magam, meguntam a parttalanságát.

A nagy kérdés az, hogy hogyan folytatjuk. Az emberiség gyorsan túl lesz ezen a történeten, most még berúgunk néhányszor a teraszasztaloknál, aztán megy tovább minden, ami eddig volt. A Covid elején megfogalmazódtak nagy világmegváltó ideák arról, hogy az emberiség a felismerések hatására, miken és hogyan fog változtatni. Mára az körvonalazódik, hogy összességében, nagy méretekben nem fog változni semmi.

Szinyova Gergő: One Way Ticket to Anywhere ╱ Kisterem ╱ 2021 ╱ Fotó: Biró Dávid

JJ: A kiállítás címe sokféleképpen értelmezhető. Mesélj egy kicsit arról, hogy neked mi minden volt az asszociációs meződben, mikor kitaláltad. Magyarul: miért ezt a címet választottad?

SzG: Több olvasata lehetséges a kiállítás címének, mindannak, ami foglalkoztatott a képek festése közben. Felmerülhet, hogy ez egy melankolikus, depresszív elvágyódás, van is olyan mű, ami ezt az értelmezést húzza alá. De aztán itt vannak a virágos képek mintegy metaforikus ellenpontként. Az biztos, hogy sokakkal együtt nekem is elemi igényem lett az utazásra, nehéz érzéseket kelt, hogy a külföldi utazás lehetősége gyakorlatilag megszűnt. Vidékre el lehetett menni, de valójában minek, ott is maszkban kellett lenni, és ott is zárva minden, lövik a pizsamát este nyolckor. Ha pedig a szüleimet látogatom meg, ki tudja, mit viszek haza nekik.

JJ: Csak jelzem, hogy az egyirányú jegy bárhová nem feltétlen csak az „innen el” depressziós gondolatát hordozza. Nekem például szabadságot, kalandot, időtlenséget is jelent, nagyon is. Az is igaz, hogy máskor azért utazunk, hogy a mienktől eltérő világokat ismerjünk meg, most meg mindenhol ugyanaz van.

SZG: Emiatt ambivalens most az én hozzáállásom is az utazáshoz. Mindenki arról beszél, hogy lehet-e utazni, de a fő kérdés még mindig az, hogy minek. Minden zárva. Először inkább hazamegyek, és megnézem a szüleimet, akiket ebben az évben még nem láttam. Kezdjük kicsiben. Nincsenek általános megoldások, megértem azt, aki idősen és kiégve otthon ül, és mindenből elege van, és megértem a húszéveseket, akik azon görcsölnek, hogy mennének már ki a világba, bárhová, csak együtt lehessenek, bulizhassanak. Ez a klasszikus példája a „mindenkinek igaza van” helyzetnek, bár én nem gondolom más esetekben sem, hogy egyetlen igazság van. A szélsőségeket kevésbé tolerálom, de az emberi gesztusokat mindig megértem. Ahogy itt ülünk, a falon velünk szemben lévő kép, ahol a figura lehajol egy virághoz és csak megszagolja, ez fejezi ki azt, amit most a leginkább gondolok. Az illat egy anyagtalan, matéria nélküli élmény, nem kell az élvezetéhez pénz, befolyás és a többi. Egyszerű metafora ez, hajoljunk le, és szagoljunk bele a virágillatba. Bagatell, hétköznapi aktus, egyszerű, emberi dolog, amikor leveszed a maszkod, és elkezded érezni az éledő természet, a virágzó fák illatát, akkor – bárhogyan is nem akarok romanticizálni – egy romantikus pillanat jön el.

Vagy a másik kép mellette, a zenész, aki csak ül a zongorája mellett. John Cage Csend című darabját adja elő, vagy két darab közti szünetben van, mindegy is, halljuk meg a csendet. A képi megvalósításban, a téma komolyságát ellensúlyozandó, benne van a karikatúra gegje. Tavaly ősszel – 2020 szeptemberében – a Kincsem Palotában, a Kisterem művészeinek a Végre tanulhatunk valamit című csoportos kiállításán jelentek meg először ezek a típusú munkák, melyeknek a kibontása látható most itt.

Szinyova Gergő: Cím nélkül ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 32×24 cm

JJ: Muszáj rákérdeznem a folyamatra, ahogy a figuralitás egyre markánsabban előjön a munkáidban. Honnan, hogyan?

SzG: Elkezdtem érdekelni saját magamat, és az önmagammal való találkozásokban a szerepeimet vizsgálgattam. A figura ezeken a képeken bizonyos értelemben én vagyok, még ha nem is hasonlít rám, nem hordok ilyen ruhákat, nincs ilyen kék cipőm, de van közük az önarcképekhez.

JJ: Sok évszázadig kedvelt vagy akár „kötelező” műfaja volt a festőknek az önarckép, ma pedig alig akad, aki önmagát festi. Egyrészt ott van az önportré műfajára a fotó, másrészt elgagyisodott a sok selfie miatt. Az egész világ szelfizik, csak a művészek nem?

SzG: Nem feltétlen értek egyet azzal, hogy a kortárs művészetben nincs jelen az önarckép, csak nem feltétlen E/1 portré, hiszen avittas hangulata van az önarcképeknek. A szelfi tényleg gagyi a sematikus, ugyanolyan pózolásokkal, és az olyan Instagram-oldal is gagyi, melyen valaki mindig egyedül van jelen a képeken kifacsart pózokban. A sokat szelfizőknek vajon mi van a szociológiai, pszichológiai hátterében? A teljesalakos, egyszemélyes képek esetében a „másik”, aki a képet készítette, ki van zárva a sztoriból, pedig ott kell lennie, hiszen ő lőtte a felvételt. Engem az anonim fotós is érdekel, nemcsak a világ felé szereplő, kommunikáló, befolyásoló, terméket eladó influenszer. Az influenszerkedés legkeményebb félelme, hogy mi van akkor, ha elmegy a wifi. Akkor megszűnik a világ? Amikor egy több százezer követővel rendelkező profilt feltörnek és törlik, akkor tönkremegy egy ember élete, dacára annak, hogy amit tol, az színtiszta illúzió. A Kopasz influenszerlány valamivel a kezében című képem pontosan erről a jelenségről szól. Hiszen nem jegyzed meg az influenszer arcát, azt sem, hogy mit árusít, csak azt érted meg, főleg ha tömegesen látod, hogy egy biológiai test rád akar sózni egy árut. Testképzavaros és nárcisztikus emberek adnak el termékeket azoknak akik rosszul vannak. „Kövér vagyok, kicsi a mellem, nagy a seggem, keskeny a szám” – ezekre az érzésekre jön egy termékválasz. Sem morális, sem mély egzisztenciális kérdésekről nincs szó. A másik oldalról pedig az influenszerek magánéletének kiárusítása zajlik ingyenes szolgáltatásokért, ajándék termékekért cserébe.

Szinyova Gergő ╱ Fotó: Biró Dávid

JJ: Régen nem adtál címet a képeidnek. Most miért?

SzG: Változatlanul mindegyik Untitled, de zárójelben odaírok egy gondolatot amolyan tájékozódási pontként, ami alapján el lehet indulni. A színes tájkép például arról szól, hogy milyen az a hely, ami nem létezik, vagy ahol nem voltál, és még nincs emberi beavatkozás. A fák gyümölcsei alma formájú, golyószerű, a fa arányaihoz képest óriási hófehér, érintetlen tiszta termések. Szeretem, hogy nem kottából festek. Nem úgy állok neki egy képnek, hogy mire kell reflektálnom, mi a koncepció, milyen könyvet olvasok el előtte, hogy aztán abból csináljak valami illusztrációt. Hagyom ösztönösen működni ezt az egész dolgot. Kevés vázlatot és rajzot készítek. Nem vagyok koncept művész.

A festészetnek egyik privilégiuma – akkor is, ha mára háttérbe szorult –, hogy ösztönös dolgokról szól, és nem csak a gesztusfestészet. Az én munkáimban nagyon is benne vannak ösztönkésztetések, de csak utólag fejtődik fel, és inkább a megadás gesztusát érzem ilyenkor. Megadom magam neki. Nem menedék, amit csinálok, kirakom, és vállalom, mi jön ki belőle.

JJ: Hogyan alakult ki a stílusod, akár az egyetemtől kezdve?

SzG: Az egyetemen tudatosan észben tartottam, hogy nem kell gyorsan találnom példákat, technikákat, amiket aztán öntudatlanul lemásolok. A műsorváltozás jogát fenntartom, ez az alapelvem. Az ember úton van, fejlődik, s ennek ellent mond, ha egy dolgot csinál évtizedekig. Amikor egy festő az életművében ugyanazt műveli 30–40 évig, és semmit sem változtat sem felfogásban, sem technikában vagy stílusban, az számomra hiteltelen. Az ismétlés unalmas, és nem szeretném kiszolgálni az a magángalériás igényt sem, hogy csak azért folytatok egy gyakorlatot, mert van rá gyűjtői igény. Szeretném, ha a műveim sosem válnának termékekké. A képnek legyen saját entitása, és ne egy másiknak a verziója legyen. Ami itt van most, azt mind vállalom.

JJ: Könnyen alkotsz vagy téged is utolér néha az alkotói válság?

SzG: Hazudik, aki azt mondja, hogy nem érintett ebben. Az ember nem kel fel mindennap ugyanúgy. Időszakok vannak. Most épp olyan flowban vagyok, hogy még három kiállítás anyagát meg tudnám festeni ezekből a képekből, gondolatokból. De nem fogom megtenni.

JJ: Kívülről úgy tűnik, sorra érnek a sikerek. Milyen mindez belülről?

SzG: A sikerességet nem szabad pillanatban mérni. Hosszú idő, míg kiderül. Időnek kell eltelnie a bizonyosságokhoz. Az eleje, a zéró állapota mindennek a legnagyobb reményekkel telített, de később visszatekintve rá gyakran kiderül, hogy más mozit néztünk. Az időnek komoly szerepe van. Az, hogy valakinek egy munkája sikeres – és én a kiállítást is egy munkának tekintem – semmit nem számít. Volt egy jó pillanat. Nem egynyári slágert szeretnék írni, folyamatokban gondolkozom, ezért sem akarok elkapkodni semmit.

▬▬▬▬

SZINYOVA Gergő : One Way Ticket to Anywhere

KISTEREM

2021. április 29. – június 4.