Nézőpontkeresés egy parabolához
Tulisz Hajnalka kiállítása
Simon Bettina
„Néha mosogatás közben jutnak eszünkbe a legérdekesebb ötletek” – olvassuk a kiállítás felvezetőjében. Vajon ez a mosogatásról árul el valamit, vagy az ötleteinkről? A kérdés Tulisz Hajnalkát biztosan szórakoztatja. A szórakozás itt nem az, ami felváltja vagy megszakítja a hétköznapok unalmas, kötelességből végzett dolgait, hanem a világ különböző részeit egymással összekötő, mindenhez hozzátartozó összefüggés.
Nem mindegy, hogy hol hangzanak el az összefüggések. Kassák Lajos szerint az emberek a művészetet azért keresi, mert „legalább pillanatokra, órákra ki szeretnének emelkedni a hétköznapok iszapjából.”[1] Szénaboglya címmel 1988-ban megjelent, 1955 és ’56 közötti naplóját Kassák abban az időszakban írta, amikor néhány évtized után megint nem publikálhatott, és ennek hatására az íráshoz való viszonya került gondolkodásának középpontjába. Néhány oldallal később árnyalja az előbb idézett gondolatmenetet: „nemcsak a vadonban élő oroszlán, de a szigorú társadalmi keretek között vergődő író sem bújhat ki saját bőréből”.[2]
Kettősségről beszél, amit a forma és jelentés közti viszony okoz. A művészettörténet-tudomány fejlődésében is ez volt a központi kérdés, amit 1989-ben Gottfried Boehm – szintén művészet és társadalom viszonyáról gondolkodva – egy hasonlatban foglalt össze: „a jelentést éppúgy ki lehet hámozni a műből, mint a gyümölcsöt a héjából.”[3] Nem javasolja ezt a megközelítést, ugyanis a héj felesleges hulladékká válik ilyenkor, és ezzel a lényeget veszítjük el. Nem elég a gyümölcs ehető része és a magja. Boehm szerint „a művészet olyan értelmet és tapasztalatokat nyújt, amelyeket nélküle sohasem tárhatnánk fel.”[4] A kettősség egyben ellentmondás is, melyet azok az alkotók ismernek, akik hasonlítanak Tulisz Hajnalkához. Például Orbán Ottó költő egy versében írja, „korszakos jelentés nélkül a költészet csak modor”,[5] egy másikban pedig azt, hogy a „költőnek kuss a neve, ha komoly dolgokról van szó”.[6] Nem mindegy tehát, milyen választ találunk arra a kérdésre, hogy miért fontos a művészet.
Tulisz Hajnalka kiállításán olyan dolgokat látunk, melyek nem helyettesíthetők valami mással. Nem valami helyett kerültek a kiállítótérbe, hanem önmagukként, és így is érdemes gondolkodnunk róluk. Ne kívülről közelítsünk, hanem fordítva. Innen kiindulva próbáljunk ránézni a világra. Csatlakozom azokhoz, akik szerint a művészeti ábrázolás célja nem az, hogy lemásolja a körülöttünk található dolgokat, hanem hogy értelmezze számunkra „a társdadalom igazi rugóit”. Németh Lajos írja ezt Pierre Francastel nyomán a 70-es évek elején, amikor a szociológiai szempontokat érvényesítő művészettörténész eredetileg a 60-as évek közepén kiadott, Művészet és társadalom című tanulmánykötete magyarul megjelent.[7] Francastel szerint a művészet nem a valósághoz, hanem a képzeletbeli világunkhoz tartozik. Felidézi, hogy a quattrocento festészetben úgy festették meg az épületeket, hogy nem voltak hozzá az architekturális minták: „Az első firenzei palotákat csak a század vége felé építették meg, amikor a festmények háromnegyede már elkészült. Teljességgel a fantázia világába tartozik tehát az a nézet, amely szerint a quattrocento művészete az új építészet világát tükrözi. A reneszánsz építészetét előbb festették meg, mint ahogy megépítették.”[8]
1 Kassák Lajos: Szénaboglya. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988, 24.
3 Gottfried Boehm: Was heisst: Interpretation? Anmerkungen zur Rekonstruktion eines Problems. In Kungeschichte – aber wie? Zehn Themen und Beispiele, herausgegeben von der Fachschaft Kunstgeschichte München (Clemens Fruh, Raphael Rosenberg, Hans-Peter Rosinski), Berlin, 1989, 13–26., 15. Idézi: Peter Krüger. Bevezetés a művészettörténeti elbeszéléskutatásba: a festészet és a költészet határai. [1996] Rózsahegyi Edit fordítása. In Narratívák I. Képelemzés. Szerk. Thomka Beáta. Budapest, Kijárat Kiadó,1998, 97.
4 Uo.
5 Orbán Ottó: Az új avantgárdhoz, 22. In Uő. A fényes cáfolat. Magvető, 1987.
6 Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikája. In Uő. Lakik a házunkban egy költő. Új versek. Magvető, 1999, 45.
7 Németh Lajos: Pierre Francastel munkásságáról. In Pierre Francastel: Művészet és társadalom. Válogatott tanulmányok [1965]. Gondolat, Budapest, 1972, 5–23. 8.
8 Pierre Francastel: Egy tér megszületése. Mítoszok és geometria a quattrocentóban. In Uo. 27–102., 74.
Tulisz Hajnalka arra kérdez rá, hogy mi a valóság. Miért fontos ez a kérdés? Mert a dolgok sokszor mást is jelentenek, mint aminek tűnnek, és az is számít, amit gondolunk. A körülírás és a látszólagosság jobban érdekli, mint az, hogy hiteles legyen – ha a hitelesség azt jelenti, hogy ragaszkodunk valamihez, amiről nem tehetünk fel kérdéseket. Tudja, hogy az igazság kifejezése nem egyszerű feladat. Úgy fogalmaz a kiállításhoz írt szövegben, hogy „elcsúszik” egymás mellett igazság és beszéd.
Régóta nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a művek egy másik világnak tudósítanak az életünkről, és ehhez először el kell képzelni egy másik világot. Ez a művészek dolga. A művészet pedig azért fontos, mert csak ebből az elképzelt világból érthetjük meg, hogyan élünk: mit csinálunk, és milyenek vagyunk. Tulisz Hajnalka ilyen tudósításokon dolgozik. Ha el akarom képzelni, hogy róla abba a távoli világba mit lehetne mesélni, akkor arról kéne beszélnem, hogy kevés figyelmet fordítunk arra, amit egy művész csinál.
Jó volna felismerni, hogy az különbözteti meg az alkotást minden más tevékenységtől, hogy ilyenkor csak közben jövünk rá, mit is szeretnénk mondani és mit csinálunk tulajdonképpen. Aki alkot, nem azért kezd el dolgozni, mert tudja, mit akar mondani. Ezt a tevékenységet a mi világunkban a legtöbben nem értik. Nem értik, mi a jelentősége annak, hogy csináljunk úgy is dolgokat, hogy nem tudjuk előre, mi lesz belőle. Miután megnéztük Tulisz Hajnalka tárlatát, innen induljunk vissza a világba, és a jövőben tegyük fel magunknak gyakrabban azt a kérdést, miről ismerjük fel, hogy valami igaz. Zárásképpen a mosogatáshoz kanyarodok vissza. Azt hiszem, ez egy nagyszerű parabola, amiben azt a kérdést szegezi a kiállítás nézőinek Tulisz Hajnalka, hogy az összefüggésekben vajon a művészet vagy a világ az érdekesebb. És fontos a többes szám, mert igaza van Tulisz Hajnalkának, amikor a kiállítás címében azt mondja, Sok pillanat van egy napban, mindenre lehet gondolni.
galeri ffrindiau
Budapest XI. Csurgói út 15.
- 10. 30. – 11. 20.
