Nyerni tudni kell
Interjú a Díjspirál szervezőivel

Tillmann Ármin

TÁ: Honnan jött a Díjspirál ötlete, a kezdeményezés, hogy szükség van egy „másodlagos díjátadóra”?

Hajdu Levente: A kezdeti ötlet még a 2022-es Gallery by Night eseménysorozat kapcsán merült fel, mikor az FKSE vezetőségi tagjaként – „művész gyóntatófülke mellett” – szerettem volna díjat adni művészeknek. Elkezdtem keresni embereket a díjhoz, illetve az oklevélhez, hogy minél komolyabb legyen maga a művészeti teljesítmény elismerése. Különféle informális találkozókon merült fel bennem, hogy Réka és Zsolti aktív közreműködésével, ötleteivel hozzuk létre a díjat. Én például úgy emlékszem, hogy Zsolti találta ki magát a Díjspirál nevet, bár ő másképp emlékszik, emellett Réka akkoriban mesélte el, hogy ők már a képzős szakkoliban is hétről hétre adtak egymásnak díjakat.

A Díjspirál ötletében nagy szerepe volt Fülöp Tímea cikkének, ami Barabási Albert-László után ismételten felhívta a figyelmet a díjak tautologikus, öngerjesztő természetére, amit egyébként konszenzuálisan sokan éreznek és tapasztalnak. A cikk csak tendenciákat említ a díjak kapcsán, vagyis hogy többnyire azok kapnak díjakat, akik amúgy is előnyösebb helyzetben vannak. A Díjspirállal viszont kristálytiszta logikával pontosan azoknak adtunk díjakat, akik már kivétel nélkül valamifajta intézményes elismerésben részesültek. A művészet liberális jutalmazási rendszerét az a kényszer szüli, hogy a művészeti munka alapvetően nincs elismerve az állam részéről. Seregi Tamás szövege megemlíti a művészeti alapjövedelem kapcsán, hogy a művészek „szalonnabőrön élnek”, mivel nincs életpályamodellje a művészeti hivatásnak, emiatt a legtöbb képzőművész mindig másból keresi a kenyerét. Seregi írásában említett alapjövedelem felszabadító radikalizmusa hatással volt a Díjspirál kritikusabb hozzáállására is.

Enyedi Zsolt: A Díjspirál elnevezés az adósságspirál kifejezésből született, amikor egy adósság törlesztésére tett kísérletek csak újabb adósságokat hoznak, a terhelt fél egy úgynevezett „spirálba” keveredik. Hasonló öngerjesztő folyamatot ír le a Díjspirál képe azzal a jelentős különbséggel, hogy itt egy pozitív visszacsatolási mechanizmusról van szó. A díjak egyfajta „szellemi tőkefelhalmozást” vonhatnak maguk után, mint például kiállításrendezések, újabb elismerések, kapcsolati hálók létrejötte, amiket követhetnek olyan anyagi vonzatok is, mint pénzjutalmak, illetve műtárgyeladások.

Persze mi magunk sem kezeljük bizonyított törvényszerűségként a Díjspirált, ugyanakkor érdemesnek láttunk létrehozni egy olyan díjat, ami azért jár, mert a közelmúltban volt egy nagyobb mértékű elismerés. Míg a legtöbb díjra, ösztöndíjra önként szoktunk pályázni, a Díjspirál-díj esetében meghívásban részesültek a művészek, akiknek ez alanyi jogon járt. A Díjspirál-díj egy általam tervezett oklevélből, illetve egy Vidra Réka által egyedileg készített díjból áll, Hajdu Levente pedig a díj kurátora. Pénzjutalom nem járt érte, egyébként sem tudtuk volna finanszírozni, de pont ez az aspektusa felvetette azt a kérdést, hogy hova pozícionálható a Díjspirál. Az oklevél és a díj sokkal inkább tekinthető visszaigazolásnak, ami a befektetett munkáért jár a művésznek, vagy egyfajta talizmánnak jövőbeli elismerésekhez.

Idén már a második Díjpsirál-díjátadón dolgozott ugyanaz a csapat ismét a Stúdió Galéria terében. Arra akartunk használni egy galériateret, hogy leképezzük a képzőművészeti intézményrendszer fontos részét alkotó díjátadók forgatókönyvét, ami nem egy gyakori téma a művészetben. Ebben az évben Réka kezdeményezésére csavartunk egyet a témán: a díjazottak nem lettek kihívva. Helyette egy névsorolvasás után maguknak választhattak díjszobrot, melyek installálva voltak a galériatérben. A névre szóló oklevelek is a galériatérben voltak elhelyezve, a művészeknek maguknak kellett kikeresni. Persze a díjátadók alapkellékei továbbra is megmaradtak, például volt pezsgő és fotófal is. A cél sokkal inkább az volt, hogy párbeszédet nyissunk a képzőművészek élethelyzetéről vagy az alkotás kihívásairól.

A Díjpsirálban nemcsak szervező, de tervező és kivitelező szerepben is voltunk. Az egyik szerepem volt a logó megtervezése. A logóban kereszteztem a díjátadók egyes motívumait: egy díjszalagot visszahajtva sorakozó emberalakok jönnek létre. Ezzel a létrejött formával a szakmai kapcsolati háló építésére terveztem utalni, ami egy jellegzetes tényező lehet a szakmai érvényesülésben. A második díjátadón több körben megjelenő babérkoszorú vette körül a logót az okleveleken, ami egyszerre utalhat a díjérmék kerekségére, lekerekítettségére. Az oklevelek dizájnjában ezt a leképező módszert folytattam, az említett elemeket díszítőkeretté bővítettem.

TÁ: Ritkán találkozni effajta megközelítéssel, mert két általános hiányjelenségre mutat rá a kortárs hazai képzőművészeti szcénában: a kritika és a humor távollétére. Léteznek-e szerintetek más módjai az intézménykritika vagy a művészeti mező „teremtő rombolásának”?

EZs: Amikor egy projektben a művészeti mezőről vagy intézményrendszerről van szó, hasznosnak tartok olyan megközelítéseket, amikor az általánosságokból kiindulva személyes történetekhez juthatunk el. Az eddig megvalósult két Díjspirálon a megnyitó után volt egy open mic, amikor különböző élethelyzetekről vagy például a visszaigazolások ösztönző szerepéről beszéltünk. De nem csak az eseményen nyílt diskurzus: már a meghívók kiküldésére jöttek olyan válaszok, amelyekben a művészek kifejtették álláspontjukat, történeteiket. A kérdésre tehát az én válaszom az, hogy az egyik lehetséges mód például az egyéni vonatkozások megosztása, amikor az általános igazságok találkoznak a realitással.

A Díjspirál koncepciójának van egy alapvetően ambivalens jellege, ami mutathat az irónia irányába, míg akár kritikus hangvételre is asszociáltathat. A megvalósítás során mi magunk is gondolkodtunk, hogy a közönség és a díjazottak csoportja hogyan fogja értelmezni a koncepciót. Vajon olyan eseményként értelmezték, amin a díjat nyert művészekhez szólnak más alkotók? A létrehozók között is volt olyan alkotó, aki rezidenciaprogramon vett részt vagy Derkovits-ösztöndíjat kapott idén. Hallottam olyan véleményt is, ami szerint lehet, hogy behódoltunk az intézményrendszernek azáltal, hogy a díjátadó során felsoroltuk az aktuálisan elismert személyeket.

Vidra Réka: A kritika és a humor nagyon is jelen van a kortárs hazai képzőművészeti színtéren. Ugyan a magyar neoavantgárd „hőskora” időben már távol van tőlünk, mégis elkerülhetetlen, hogy megemlítsük, hiszen rengeteg olyan, ma is alakuló életmű gyökerezik benne, amelyeknek a felsorolásába még a teljesség igénye nélkül is lehetetlen lelkiismeretesen vállalkozni (például Szentjóby Tamás, Lakner László, Omara – aki már sajnos nincs köztünk –, drMáriás, Nagy Kriszta, Sugár János, Bukta Imre, Csákány István, Lengyel András). Talán a Díjspirál „happening” kifejezetten szókimondó ebből a szempontból, de – a tapasztalataim alapján – ennek ellenére sem feltétlenül egyértelmű a közönség vagy a díjazottak számára, hogy miről is van szó. Amikor kollégáknak meséltem erről a projektről, többször is azt a visszajelzést kaptam, hogy „hú, ez azért kicsit kellemetlen”. És valóban az, szerintem ezt a billegést mi magunk is érezzük, mert az irónia itt elég érzékeny témát érint. Viszont a színtér jó humorát az is jelzi, hogy nagyon sokan elfogadták a meghívást (ahogy Zsolt és én is tettük Levente felkérésével – bár nem akarom azt állítani magunkról, hogy jó a humorunk), hogy részt vegyenek ebben a színházban (ahogy az egyik díjazott fogalmazott a két évvel ezelőtti díjátadó utáni beszélgetésen), mert az ő részvételük nélkül nem sok értelme lenne az egésznek.

HL: A „teremtő rombolás” talán erős kifejezés. Legintenzívebben 2010 után, a második Orbán-kormány hatalomra jutása után és az MMA térnyerése kapcsán voltak gesztusszerű, kritikus megnyilvánulások, de ezek főleg az aktuális kultúrpolitika irányában zajlottak le. Az viszont kétségtelen, hogy a művészeti közegen belül nagyon kevés kritika van, ezért kívülről úgy tűnhet, mintha minden rendben lenne. Ez egyfelől érthető, mert annyira szűk a magyar közeg, hogy senki nem szeretné maga alatt vágni a fát annak ellenére sem, hogy sokan tudják, hogy azért „ideát” sem rózsás a helyzet. Nagyon meg kell erőltetni magam, hogy találjak humorra példát a művészet intézményrendszerével kapcsolatban. Brückner Jánosnak volt egy ismertebb happeningje, mikor a Derkovits-díj átadóján megölelte a díjátadó politikust, illetve Hecker Péter és Gerber Pál régebbi munkáiban lehet találni humort, iróniát a művészeti közeg irányába is.

TÁ: „Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé.” Üzen-e a Díjspirál a nem befutott, nem felkapott, pályakezdő művészeknek?

EZs: Pályakezdőnek lenni, tapasztalat nélkül bizonyítani a rátermettséget minden területen nehéz. A művészeti tevékenységben pályakezdő művészeknek is tud szólni a Díjspirál pusztán abból a jellegéből adódóan, hogy egy alulról jövő kezdeményezés. Intézményi háttér persze van mögötte, hiszen a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület terében valósult meg az esemény, ugyanakkor sok önerő kellett a megvalósításhoz.

VR: Ahogy az evangéliumi idézet, a Díjspirál koncepciója is csak felületesen értelmezhető a kontextusából kiragadva, illetve megvan az esélye a teljesen tetszőleges értelmezésnek és a félreértésnek is. Egyetértek Zsolttal, de az az érzésem, hogy a kérdésben egyértelműbb üzenetre gondoltál. Nehéz ügy. Szerintem közvetlenül nem szeretne üzenni senkinek, pusztán rámutat egy jelenségre, amivel együtt él az egész kortárs képzőművészeti színtér és intézményrendszer (a „befutottság” mértékétől függetlenül – akármit is jelentsen ez). Ha lehet, inkább kérdez vagy teret szeretne nyitni a beszélgetésre, tapasztalatmegosztásra. Ugyanakkor abszolút megvan a veszélye annak, hogy újratermeli az általa kritizált jelenséget.

HL: Alapvetően nem nekik üzen. Viszont több visszajelzést is kaptunk maguktól a díjazottaktól, hogy jó volna egy olyan művészeti elismerés azoknak is, akik nem kaptak semmilyen díjat, illetve felmerült, hogy adhatnánk oklevelet például kisgyerekes művész anyáknak is. Ezeket a felvetéseket teljes mértékben támogatjuk, viszont most másra fókuszáltunk. Tavaly szerveztünk is egy kiállítást Marikovszky Andreával Margón címmel, ahol olyan művészek állítottak ki, akik úgy érezték akkor, hogy valamilyen szempontból kiszorulnak a művészeti közegből. A mi helyzetünkben azért a díjazottakra fókuszálunk és nem a periférián lévő, láthatatlan alkotókra, mert a legtöbben nem vállalják a nem befutott szerepet, tehát sok esetben nehéz is lenne őket megtalálni, elhívni. Mindezen túl azt gondolom, hogy a sikeres művészeknek nagyobb felelősségük van a művészeti mezőért, mivel az elismeréseik által nagyobb erőforrásuk, szimbolikus, kapcsolati tőkéjük van, mint az éppen kevésbé érvényesülő társaiknak.

TÁ: Hogyan gondolkodjunk a „társadalmi elismerés intézményesüléséről”, a díjakról? Szükség van-e rájuk, vagy kevésbé lenne polarizált a kortárs művészet, ha eltörölnék őket?

HL: Sok művész számára fontos az elismerés, mert kifejezetten ösztönzőleg képes kihatni az alkotásra. A díjaknál, ösztöndíjaknál esszenciális a pénzjutalom, mivel a legtöbb alkotó legfeljebb csak időszakosan tud megélni a művészetéből. Illetve sokaknak fontos egy díj presztízsértéke is, mivel a művészetben ritkán vagy sokkal később, számos esetben a művészek halála után ismerik el egy művész munkásságát. Ezek okokból tehát semmiképpen sem törölném el, habár engem személy szerint nem motiválnak. Ezen túl meg kell említenem, hogy a legtöbb esetben a díjaknak van egy versenyhelyzet szülte, káros, megosztó hatása. Azt se gondolom túl demokratikusnak, hogy a legtöbb esetben egy szűk, rotálódó, nem művészekből álló elit dönt, akik felülről döntik el, hogy ki kap például három évre ösztöndíjat. Amit még súlyos problémának tartok, hogy az ösztöndíjaknál idehaza soha nem merülnek fel szociális szempontok, hogy a jelentkezők milyen családi háttérrel, milyen anyagi tőkével jelentkeznek egy ösztöndíjra. Így nem meglepő módon működik a díjspirál elve, hogy például akik doktorira járnak, galériánál vannak, kapnak még egy elismerést, anyagi támogatást. A művészeti közeg modellezi meg a legvadabb társadalmi egyenlőtlenséget.

Díjak helyett inkább művészeti szemléket javasolnék, ahol bárki – nem csak a művészeti elit, nem csak elméleti emberek – javasolhatnának művészeket, kiállításokat, műtárgyakat. Illetve a díjak pénzjutalma helyett a kulturális alapjövedelmet, egyfajta járadékot adnék a művészeknek, ami demokratizálhatná a művészeti közeget, így csökkentve a díjak, ösztöndíjak körül kialakuló „éhezők viadalát”.

EZs: Díjak nélkül nem lenne kevésbé polarizált a kortárs művészet, mert ha eltörölnék őket, a művészetcsinálás a többi tényezőre szorítkozna, amik egyénenként eltérőek, ennélfogva nem látok bennük egyenlőséget. Ilyen tényező például az önerő mértéke, a rendelkezésre álló idő, a családi háttér, az ismeretségi kör és még számos egyéni körülmény. Egy műtárgyeladás is ösztönzi az újabb alkotások létrehozását, viszont sok művész olyan műfajban alkot, ami kevésbé eladható.

TÁ: Láttok-e lehetséges kitörési pontokat a túlnyomórészt Budapesten koncentrálódó művészettermelés és művészetcsinálás negatív spiráljából? Kiépíthető-e kulturális közvetítés centrum és (fél)periféria között a hazai művészeti mezőben?

EZs: Személyes véleményem és tapasztalatom, hogy bárhol ki lehet építeni egy hálózatot és megtalálni vagy létrehozni az alkotást ösztönző körülményeket. De szinte minden országban a fővárosban vagy a nagyobb városokban centralizálódik a művészeti élet. Érdekes lenne egy olyan felmérés, hogy hány vidéken született művész azonosítja az identitását Budapesttel, amit a szakmai érvényesülés teremtett alapvetően. Több vidéki intézmény rendelkezik nagyobb befolyással itthon, de egyes biennálék, művészeti fesztiválok és oktatási intézmények is vidékre szokták helyezni az érdeklődők figyelmét. Az internet korában a digitális platformok lehetőséget adnak arra, hogy a képzőművészek szélesebb közönséget érjenek el, függetlenül a földrajzi elhelyezkedésüktől.

HL: Magyarország történelmi okok miatt kulturálisan centralizált. Jól látható, hogy leginkább ott van művészeti élet, ahol művészeti egyetemek vannak, például Egerben, Pécsett, Kaposváron, Sopronban stb. Amit csinálni lehetne, hogy a nagyobb vidéki városokban is létre kellene hozni (fiatal) művészek szövetségét, így összefogva a legtöbb helyi művész láthatóbb, reprezentatívabb lehetne. Emellett valahogy arra is megoldást kéne találni, hogy a vidéki kortárs intézmények ne kihelyezett, budapesti intézmények legyenek, ahol lényegében ugyanazok a kurátorok, művészek tevékenykednek, mint Budapesten, hanem előnyben kellene részesíteni a helyi művészeket, kulturális dolgozókat. Mindezzel nem zárványt teremtve. Csinálni lehetne cserekiállításokat, például a kaposvári fiatal képzőművészek kiállíthatnának az FKSE-ben és fordítva.

VR: A hazai művészeti mező is (fél)periféria a globális művészeti mezőben nagyobb és jelentősebb művészeti centrumokhoz képest. A centrum-periféria dinamika meghaladása és az említett negatív spirálból való kitörés szerintem elképzelhetetlen addig, amíg a művészetről (és az életünkről általában) termelési logika mentén gondolkodunk. A kulturális közvetítés megvalósítható és meg is valósul, illetve a Zsolt által említett digitális platformok segítségével a földrajzi akadályok valóban könnyebben leküzdhetőek (ugyanakkor rengeteg kérdést fel is vetnek, például a platformokhoz való hozzáférés szabadsága, az őket működtető algoritmusok logikája tekintetében) de a „közvetítő” szerepe, szakmai elismertsége stb. mindig feltételezni fog egy legitimációs viszonyt, ami nehezen tud mellérendelő lenni, épp ezért mindig jelen van az exoticizálás veszélye.

TÁ: Befolyásolja-e a közösségi média a művészeti érvényesülést? Amennyiben igen, miképpen? Láttok-e magatok előtt lehetséges alternatívákat?

EZs: Szerintem a közösségi média befolyásolja a művészeti érvényesülést, mert olyan kanonizált eszköz lett, ami tud olyan hasznos lenni, mint a tradicionális módszerek. A hagyományos média, mint a művészeti magazinok, újságok és televíziós műsorok, továbbra is fontos szerepet játszhatnak a művészek népszerűsítésében. A helyi művészeti kommunák és kapcsolatok is erősek maradtak. A lehetséges alternatívák között sok alternatíva lehet a korábbi rendszerek felfedezése.

HL: Természetesen nagyban befolyásolja. Számos galerista, kurátor, gyűjtő így találja meg a művészét, emellett fontos informális hírközlési felület. Mindamellett inspirációs közeg is tud lenni, nem véletlen, hogy sok idősebb művész manapság csatlakozik ezekhez a felületekhez. Tehát PR-szempontból kihagyhatatlan lett már a közösségi média, mint ahogy ez az interjú is különböző platformokon lesz majd publikálva. De ez természetesen nem elég, mivel a művészet alapvetően intézmények hálóján keresztül lesz valóban látható, emiatt sajnos elengedhetetlen, hogy a különböző intézmények szárnyaik alá vegyenek, mivel az önmenedzsmentnek van egy üvegplafonja, amit nem lehet áttörni. Nem hiszem, hogy lehet vagy kell alternatívát keresni, de például izgalmas lenne egy kiállítást csak offline módon meghirdetni.

VR: Az az üvegplafon az önmenedzsmentben, amit Levente említ, épp ott törik át, amikor megvalósul az, hogy az intézményrendszer a művészt a közösségi médián keresztül „ismeri meg” és emeli be vagy át a kapun. Biztosan kirajzolódnak majd alternatívák, hiszen maga a közösségi média is szinte elképzelhetetlen volt korábban, az pedig pláne, hogy általa a művészet intézményrendszerét megkerülve egy másik úton be lehessen jutni annak felszentelt létesítményeibe vagy például az, hogy befolyással tud lenni a művészeti piacra. A művészeti érvényesülésre való hatásánál engem jobban foglalkoztat, hogy az alkotói folyamatot hogyan befolyásolja, illetve az alkotókat hogyan befolyásolja a magukról és saját szerepükről való gondolkodásban, hogy hogyan hat vissza a „demokratizált”, a figyelemgazdaság logikájába „beleszületett” esztétikai ítélet a közösségi média kora előtt létrejött, kanonizált, „szakmai” esztétikai ítéletre.

TÁ: Léteznek-e sikeres művészetfinanszírozási modellek napjainkban, ami egy jó értelemben vett objektivitást és szakmaiságot részesít előnyben a burjánzó informalitásokkal és emberközi kapcsolatokkal szemben?

HL: Ismételten meg kell említenem, hogy a legdemokratikusabb megoldás a kulturális alapjövedelem lenne, ugyanis ez a támogatási forma ismeri el egyedül, hogy a művészeti munka nemcsak egy projekt, egy kiállítás, egy évig finanszírozandó „teljesítmény”, hanem egy életforma, tehát a művész akkor is dolgozik, amikor anyagot gyűjt, inspirálódik stb., tehát nem elég csak a látható, kézzelfogható részét finanszírozni. Fontos a mostani ír modellt megemlíteni, ahol háromezer művész kap sorsolással alapjövedelmet, ugyanis az ír kormány rájött a Covid alatt, hogy a művészeknek is kell adni valamit, amikor nincs előadás, kiállítás stb. Természetesen tudom, hogy ez nagyon távoli cél, főleg Magyarországon. Addig is én a közösségi finanszírozásban hiszek, ahol a jelentkezők maguk dönthetik el, hogy kinek mennyit támogatás adnak, erre jó példa a Sín Kulturális Központban rendezett Rés program pár éve, ahol hárommillió forintot osztottak szét maguk között a művészek. Egyébként a művészet területén nem hiszek az objektív, szakmai szempontokban, mivel egy grémium mindig valamilyen értékrend szerint dönt, és nem lehet objektív mérce, mint például a sportnál. A döntések trendek, értékrendek alapján születnek, és mindig valaki adja valakinek a díjat. Az informális kapcsolatokat nem lehet kizárni, viszont transzparensebbé lehetne tenni, hogy ne legyen a szokásos színjáték, miszerint objektív, szakmai döntések születnek, hanem legyen kimondva, hogy milyen ízlést, milyen irányelvet követnek, és kiknek a döntése a mérvadó. Legyünk őszinték, mi is jóban vagyunk, ez az interjú is egy informális kapcsolaton keresztül jött létre.

VR: Az említett ír kísérleti projektet a sorsolás miatt nem venném a „létező, sikeres, objektivitást és szakmaiságot előnyben részesítő művészetfinanszírozási modellek” közé még akkor sem, ha a hasonló New York-i pilottal ellentétben, ebben az esetben a jelentkezőknek nem kellett „rászorultsági” kritériumoknak megfelelni a sorsolásban való részvételhez. A sportban is nagyon nehézkes objektív mércét felállítani, szerintem ez nem olyan szerencsés összehasonlítás. És azt is kicsit életszerűtlennek tartom, hogy egy szakmai döntéshelyzetben a döntéshozók megfogalmazzanak valamilyen egyöntetű véleményszöveget, amit mindannyian a saját nevükkel szívesen vállalnak – ha megpróbálom beleérezni magam a helyzetükbe, azok a bizonyos közhelyes mondatok, amiket mindannyian időről időre válaszul kapunk a „nehéz döntésekről”, talán az elérhető legnagyobb közös egyetértést fogalmazzák meg. Ugyanakkor, ha lennének ilyen szövegek, ezek kutatási alapul szolgálhatnának a művészettörténet és a művészet intézményrendszerét érintő elemzések számára attól függetlenül, hogy a transzparencia önmagában valószínűleg nem csökkenti az elutasítás következtében érzett szubjektív csalódottságot.

Nem hiszem, hogy a jelenlegi társadalmi és gazdasági berendezkedésünkben elképzelhető egy (vagy több átfogó) tökéletesen és kétséget kizáróan gazdaságilag és ökológiailag fenntartható (!), teljesen igazságos, szakmaiságot és objektivitást maximálisan előnyben részesítő művészetfinanszírozási modell. Ami elképzelhető és létezik (az objektivitás és szakmaiság feltételeinek néhol bizonyos mértékben megfelelve), az pontszerű, jó gyakorlatok halmaza, legyen az alapjövedelem kísérleti projekt, részvételi döntésen alapuló (az említett Rés) vagy „klasszikus” közösségi finanszírozási példa (Patreon, Kickstarter és egyebek), amik reményre adnak okot.