Sanyika esete a posztstrukturalizmussal
A Kósa-osztály kiállítása

Győrffy László

Ikonkép és borítókép
Korossy-Khayll Levente: Garden party in Albaro ╱ 2024 ╱ olaj, vászon ╱ 120 × 100 cm ╱ Fotó: Kristófy Dániel

„Isten Végítéletén is túlvagyunk. […] A jel elveszett.” Rövidlátó húsbábok szelfiznek Balló Ede eredeti másolatai előtt, majd felteszik az Insta tömeges képtemetőjébe, amiből Richard Prince klónjai céges naptárat nyomtatnak a Gyűjtőnek. A Gyűjtő nyugtalan, mert még nem tért magához az előző esti esemény után, mikor a TechnoLila & Menedzsment című kurzuson, ahol azt tanulta, hogy „jönnek vissza a színek”. A szünetben a mosdóba kellett rohannia, ahol könnyeivel küszködve olvasta a csempére firkált feliratot: „a Progresszió pusztán egy misztikus behelyettesítés” (Virilio). Az Akadémia 64 centiméter vastag falai leárnyékolják az adást, szakadozik az applikáció, így megint lemaradtunk az Apokalipszis legújabb fejezetéről, és az összes visszajátszásból kitakarták a Mindenható kezét. 2+2=5, hirdeti az óriásplakát konzumkékje, miközben műszálas kínai egyenpólóban ökotudatlan terroristák rajzanak a múzeumba, hogy Campbell-leveskonzervvel öntsék le a bajszos Mona Lisát, mert eltévesztették a házszámot. Hiába figyelmeztette őket a hangosbemondó, hogy a Covid óta legalább száz év csúszással kalkuláljunk, ha kirándulást tervezünk. „Halál az individualista tárgykészítő kultúrára!” – harsogják kellemetlen frekvenciájú rajzfilmhangon, majd beszállnak a Kósa János által programozott, félig megrajzolt időgépbe, hogy megmentsék a jövő makettjét. Időben érkeznek, hogy szétverjék James Watt gőzgépét, de a rokokó ragályos, így soha nem térnek vissza.

Rosalind E. Krauss a 70-es évek végén poligráfra szíjazta a modernizmus nagyjait. Kiderült, hogy gátlástalanul hazudtak nekünk az ÚJRÓL: Mondrian és Albers a rácsszerkezettel árulta el magát, hiszen „szerkezetileg, logikailag, axiomatikusan a rács csak ismétlődhet”. Az Akadémia málló falait az ismétlés és a másolat diskurzusára húzták fel, de a merev imitáció, a szolgai másolás vagy a halott mesterek művei után folytatott szelektív és szabad másolás praxisához képest az appropriation art az újrafestés módszerével reagált a szüntelen újratemetések gyászmunkájára, „ahogy NDK-ban a dinoszaurusz parkok, a magyar VIDÉK is a feltámadás panoptikuma” – jegyzi meg a Szakértő. „Érthető, hogy ma, mikor a fűszeres dolgoktól újra nem félünk, és az egyéni értékek fejében sok felesleges járuléktól, sőt nagy hiányoktól is el tudunk tekinteni, újra feltámadt a fogékonyság a modoros és egyenlőtlen, de amellett ragyogó kvalitásokkal ékeskedő genovai mester iránt” – üdvözli a Budapestre került Alessandro Magnasco-tételeket az 1915-ös, Lyka Károly-féle (régi) Művészet kolumnistája. Az Argo hajónak „az argonauták lassan minden egyes elemét kicserélik, míg végül egy teljesen új hajót kapnak a forma vagy a név megváltoztatása nélkül. Az Argo hajója igencsak hasznos: hiszen ebben áll a tökéletesen strukturális tárgy allegóriája: melyet nem a géniusz, az inspiráció, az elhatározás vagy a fejlődés hoz létre, hanem két szerény tett: a helyettesítés […] és a megnevezés […].” Roland Barthes-nak MINDENBEN igaza volt, leszámítva, hogy ez a kaland Thészeusz hajójával történt, mindenesetre az újra megalkotott kép elhagyta az észak-itáliai kikötőt, hogy betakarják az alkony fokozatai.

Harold Morowitz biofizikus 2014-ben szatirikus írással reagált arra a hírre, hogy a Louvre kurátorai aggódnak a világ legjobban tisztelt festményének, Mona Lisa portréjának romlása miatt: „Na, és? Egy olajfestmény nyilvánvalóan nem egyensúlyi szerkezet, és így a termodinamika második törvényének megfelelően a portré azóta romlik, hogy körülbelül 500 évvel ezelőtt elhagyta Da Vinci festőállványát.” E termodinamikai szükségszerűséggel szemben számba vette a lehetséges konzerválási módokat a fagyasztástól egészen a molekuláris biológia megközelítéséig, melynek módszerei alapján az összegyűjtött leletekből rekonstruálni lehetne Leonardo és Mona Lisa DNS-ét. „A művészt és modelljét ezután lehetne klónozni, és a klónokat blasztocisztákként tárolni. Igény szerint felnőtteket lehet nevelni, és új festményt lehet készíteni”, de miután a „genotípus” nyilvánvalóan nem azonos a „fenotípussal, fogalmunk sincs arról, hogy az új festmény milyen kapcsolatban lesz az eredetivel. Sajnos azt sem tudjuk, hogy a klónozott Leonardo tud-e majd festeni, vagy a klónozott Mona Lisa tud-e mosolyogni!”, vagyis a termodinamika első két törvénye Morowitz szerint úgy írható le, hogy „I. Nem nyerhetsz. II. Még a nullszaldót sem tudod elérni.”

A „BAROKK futurum perfectum”, vagyis befejezett jövő: amikor „az élőhalott menádok mogostromolták az Esterházy-kastélyt”, megszületett Maulbertsch. „A 90-es éveket sem dolgozta fel a húsgyár, csak önmagába töltötte újra meg újra” – írja Nemes Zorro, a barokk skizofréniájának hazai kutatója, aki tud titkot tartani, ha arról faggatják, hogyan vált mindez túlérett rokokóvá: mintha az albarói teraszon átmászó fiatalember modellezné a dilemmát Salvator Rosa és Antoine Watteau között egyensúlyozva. Magnasco, „a hanyatló barokk egyik legszélsőbb képviselője”, omladozó falat húz ironikusan színre vitt jelenete mögé: „lendületes ecsetvonásaiból valóban kiérzik, hogyan csillogtak szemei, mikor az erő fölényes megnyilatkozásaiban gyönyörködött” (Felvinczi Takács). A partira MINDENKI megérkezett, és egy csapásra múlttá vált: ezt nézd, Anyu! Lissandro, azaz Sanyika büszke tablójával „aprólékos felvételt készít, amely az igazsághoz való ragaszkodásról árulkodik”, a felvilágosodás ígéretéről, ahogy egy ugyancsak 1740-es festményének címe mondja: A pazarlás és a tudatlanság elpusztítja a művészeteket és a tudományokat. Sanyika nem láthatta az út végét, a lágy összeomlást, a „retrobetegség”, a „nanogörcs” és a „transzverzális replikáció” hullámait, a fertőzött AI zavarodott dadogását: „a tudományos intelligencia már eleve jelentős mértékben mesterséges. Még mielőtt a mesterséges intelligencia megérkezne a laboratóriumba, már jelen van a mesterséges élet révén” (Land). Luigi Gulácsy, az „árnyékban álló ember” a fal mögött várja, hogy a festő belépjen végre a saját halálába. Ha elföldeltük a szerzőt, megkezdődhet a lakoma, hiszen Sanyika piknikjén a főfogás csakis Sanyika lehet: az vagy, amilyen művészt megeszel. A kannibalizmus természetesen nem csupán a túlnépesedés ellenszere, hanem az egyetlen igazán kreatív művészeti stratégia. Ekto- és endoparaziták veszik birtokba a piktúra történetét, a barokk lédús húsa és a klasszicizmus geometriájának feszültségterében jön létre a kortárs kritika. Piócák grasszálnak a brownie-ban – ez jut a vendégeknek, amiért a desszerttel indítottak.

Az ünnepnek vége, a lakoma kihűlt, de Sanyika korpuszát könnyebb feldolgozni, ha tökéletesen beszkennelt és digitalizált reprodukciók formájában raktározzuk: a parafrázis és a kisajátítás lendületét az esztétikai nekrofília és a „drakularchiválás” (Horváth) vektorai határozzák meg. A Villa Saluzzo kertjét Paradicsomnak hívták, de a kertet egyszer el kell hagyni, mert rögtön a BIG BANG első napján 19-re lapot húztunk a kísérleti robbantás nimbusza alatt. A lizgersav-dietilamidba mártott festőszerszámmal újragondolt Édenkertben az ember képére teremtett Teremtő próbálja kezelni a színbeállításokat, de méteres műkörmeivel elállította a szaturációt vámos Rousseau legkedvesebb rémálmán. Az Éden ugyanúgy lehet Kambrium előtti káosz, mint kistérségi lezárt terület, ahol kerubok helyett a biztonsági szolgálat lárvaarcú alkalmazottja őrzi az utolsó autó nyomát a sírkertben, miközben a felfújható medencében készül a halászlé: „a természet keresztül-kasul technika” – szól közbe Donna. „Úgy gondolom – érvel Jake – nagyon nehéz meghatározni, hogy mi is a természet valójában. Vagy minden természet, vagy semmi sem természet. És ha a természetbe minden beletartozik, akkor az is beletartozik, ami állítólag természetellenes, mint például az atombomba, a környezetszennyezés – a környezetszennyezésben nincs semmi természetellenes […], ha egyszer a természet mellett érvelünk, miért kellene ellenállnunk a természetnek? Mert ha ellenállsz a természetnek, akkor természetellenessé teszed. És természetellenes ellenállni a kihalásnak.” Galapagos Wonderland tőkésített vadrezervátuma, a Disney-féle evolúció elszigetelt és túlméretezett karikatúráinak otthona jól olajozott Éden, ahol „az antifatalista biológiaellenesség minden formája összeolvad abban a mohó metanarratívában, amely a veszélyeztetett természetet tekinti a legfőbb prioritásnak – mintha minden lokális különbség jogos megbékélésre találna a »bioszféra« megmentésének makroszkopikus imperatívuszában” (Chapman). Ádám gigászi pajorral és invazív borostyánnal küzd, Éva sóhajt: „Mégis kegyetlen a mi alkotónk!”

„A mű már akkor létezik, amikor még el sem készült, mert létezik, mint párbeszéd […]. Amikor festesz egy képet, csak kölcsönzöl egy nyelvet” – mondja nevetve a Középkorú Brit Művész, miközben műpéniszt erősít Pinocchio arcára. Pontosan tudja, hogy a mozdulat legalább annyira fontos, akárcsak Sanyika, mikor a fénynyalábok „fürge, szökellő és ugyanakkor pontos érintése” vérbő szellemekké avatja az ancient regime bábfiguráit, vagy amikor Mr. Brown Van Dyck-maszkban közelít kettes nyest ecsetjével a tükörsima olajréteg felé. „Hiszek a zombilét vitalitásában” – suttogja mutáns önarcképének, miközben egy rezzenéstelen közönség lélegzetvisszafojtva figyeli a pozzuoli föld és a zöldes umbra remixét a sötét nézőtéren. Ami nem készül el, az talán jobb, mint ami elkészül, ám Duchamp eleget hallgatott ahhoz, hogy megint cselekedjünk, amíg lehet. Az Aula megtelt Sanyika ünnepének virulens átirataival, hiszen a festő, akárcsak az „író sem tehet mást, mint hogy egy mindig korábbi, sosem eredeti gesztust utánoz”, mert a szöveg „idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő” (Barthes). A „tökéletesen egyedi” valójában megnevezhetetlen és leírhatatlan episztemológiai nonszensz, a kozmikus rettenet tébolyító lehelete, amely ötéves korától alvásparalízissel sújtotta Lovecraft agyát: ami SEMMIRE nem hasonlít, azt nem akarom látni.

▬▬▬▬

Figyeljük Sanyikát!
MKE, Aula
2024