Szűrt fény
Barakonyi Zsombor kiállítása

Bán Blanka

A kiállítás címe: Szűrt fény. De vajon mi ez a szűrő?

A 21. századi ember alapélménye, hogy szinte sosem látja a világot a maga meztelen valóságában. Mindig van valami köztünk és a kinti tér között. Egy szélvédő üvege, amin megcsúszik az esőcsepp. Egy okostelefon kijelzője. Egy napszemüveg lencséje. Vagy egyszerűen csak a saját fáradtságunk, az emlékeink és a vágyaink sűrű közege. Zsombor zsenialitása abban rejlik, hogy magát ezt a szűrőt, ezt a torzítást teszi a képei főszereplőjévé. Azt a médiumot festi meg, amelyen keresztül létezünk.

Modern mindennapjaink, akárcsak egy film, a mozgásról szólnak. A másodpercenkénti huszonnégy képkocka száguldásáról, amelyben ritkán van időnk megállni. Az alkotó azonban képes visszapörgetni és kimerevíteni az időt. Kiragad egy adrenalindús pillanatot, és kivonja a pörgésből. Ami a mozivásznon egy illékony kaszkadőrmutatvány volt, az a rétegelt falemezeken örökkévalóvá dermed.

És ha már a falemezeket említettem, érdemes megállnunk egy pillanatra a művész egyedi, védjegyszerű alkotói módszerénél. Ő ugyanis nem pusztán megfesti, hanem valósággal megrendezi a képeit. A saját maga által készített fotókból emeli ki azt a megismételhetetlen, nyers pillanatot, amely az alkotás magját adja. Ezután kimetszi az alakokat és a tereket, majd a maszkokat rétegről rétegre építi fel a semleges alapra.

Miért annyira egyedi ez az eljárás? Mert a pengeéles, sebészi pontosságú stenciles vágások és a fújt festék finom átmenetei olyan sajátos optikai mélységet teremtenek, amellyel senki más nem dolgozik a hazai kortárs szférában. Úgy irányítja a figyelmünket, ahogyan az operatőr a kamera manuális fókuszával: pontosan kijelöli, hogy mi éles, és mi vész el a homályban. Ebben a rendkívül tudatos, mégis ösztönös alkotói módszerben ott lüktet Zsombor utánozhatatlan látásmódja és a lelke egyaránt. Bebizonyítja, hogy a technika mögött jelen lehet a legmélyebb, legszemélyesebb emberi érzékenység.

A megdermedt időben így hirtelen van időnk elidőzni a gravitációnak feszülő fém csillogásán, a tökéletes íveken. Ezzel a gesztussal – ahogy a glamúrral és az akcióval átitatott témát sajátos, stenciles-fújt technikájával megalkotja – egy csapásra megszünteti a határt az „elit” és a „pop” művészet között. Arra emlékeztet minket, hogy ez a hatalmas betonrengeteg, Budapest utcái és felüljárói valójában egy óriási filmdíszletet alkotnak, amely kreatív történetek végtelen lelőhelye.

De a város nemcsak az akcióról és a sebességről szól. Ugyanilyen fontosak a csendes, befelé forduló pillanatok is. Ha végigsétálunk az alkotások között, és engedjük, hogy magukba szippantsanak minket ezek a helyszínek, tapinthatóvá válik az a kettősség, amire az egész modern létezésünk épül.

Ott van a mérnöki pontosság, a szabályos rend: az acél, a beton, a végtelenbe futó párhuzamosok – a társadalom és a technológia által ránk kényszerített rideg keretrendszer. Ugyanakkor beömlik ebbe a térbe valami megzabolázhatatlan, álomszerű lágyság. A határozott élek és vonalak szinte feloldódnak a festék párás, vibráló ködében, mintha a racionális városkép ellenállhatatlanul csúszna át a tudatalattinkba.

Zsombor képei olyanok, mint egy különös, modern mitológia lapjai, ahol a tér és az idő elveszíti a jelentőségét. Néha úgy érezzük magunkat, mintha a végtelen űr sötétjében lebegnénk egy szűk kabinba zárva, ahol csak a műszerek mesterséges, zöldes-kékes fénye tartja bennünk a lelket – a tökéletes, mégis fenséges elszigeteltség állapotában. Máskor a város teljesen kifordul önmagából. A gravitáció érvényét veszti, az éjszakai aszfalt hatalmas, sötét tükörré válik, és hirtelen azt sem tudjuk, hol van a fent és hol a lent. A rohanó autók fényei megfoghatatlan energiaszalagokká nyúlnak. A betonból öntött gigantikus artériák, a felüljárók labirintusai felett pedig mintha már nem is a mi szabályaink uralkodnának.

A neonfényben fürdő, szmogos félhomályban szinte látni véljük, ahogyan futurisztikus, gépies entitások őrködnek némán az emberi hangyaboly áramlása felett. Ezt a sajátos állapotot, ezt a vizuális nyelvezetet nevezhetjük akár urbánus impresszionizmusnak.

Mit is értek ez alatt? Ahogyan a 19. század klasszikusai kivonultak a természetbe, hogy ecsetvonásaikkal megragadják a faleveleken átszűrődő napfény illékonyságát, úgy Barakonyi Zsombor a metropolisz impresszionistája. Ő nem a tavirózsák felett vibráló levegőt festi meg, hanem a neonreklámok nedves aszfalton tükröződő, mesterséges fényét. A természetes fényt felváltotta a szűrt, neon izzás, de a művészi szándék ugyanaz maradt: rögzíteni a modern kor mulandóságát, és megragadni a megragadhatatlant.

Zsombor nem mondja meg, mit kell éreznünk ebben az új világban. Nem ítélkezik a mesterséges felett, és nem sírja vissza a természetest. Ő egy olyan esztétikát teremt, amelyben a városi elidegenedés, a magány és a technológiai ridegség váratlanul gyönyörűvé és költőivé válik. Azt üzeni nekünk, hogy álljunk meg egy pillanatra. Hagyjuk, hogy a szemünk hozzászokjon a sötéthez, és vegyük észre azt a furcsa, varázslatos izzást, ami ott lapul a mindennapok felszíne alatt.

Arra kérlek benneteket, hogy ma este ne csupán nézzétek, hanem éljétek is át ezeket a műveket. Engedjétek el a logikát, felejtsétek el a térképeket. Hagyjátok magatokat elveszni ebben a szűrt, vibráló fényben, ebben az éles, mégis elmosódott univerzumban. Mert könnyen lehet, hogy pontosan ez az a hely, ahol a legtisztábban megláthatjuk önmagunkat.

Ezekkel a gondolatokkal Barakonyi Zsombor Szűrt fény című kiállítását tisztelettel és örömmel megnyitom. Jó utazást és tartalmas, inspiráló estét kívánok mindenkinek!

Bán Blanka megnyitóbeszéde 

Képező Galéria