Taktikák a tájban
Csapó Júlia és Németh Domonkos Tamás kiállítása

Cserhalmi Luca

A kiállítótér legfelső emeletén találhatjuk azokat a műveket, amelyek leginkább az ember tájba vetettségét járják körül. Ez egy hangsúlyosan testi, empirikus tapasztalatra utal, ahol nem is az értelem vagy az elme, hanem sokkal inkább az érzékszervek sokasága térképezi fel a környezetet. Csapó Júlia munkáin ez egybeolvadással is jár: a megismerés olyan szintű bevonódását jelenti, ahol az észlelő szimpátia alapján azonosul, felolvad a tájban. Az Alak tájban című festményeken a sétáló emberalak hasonul a tájhoz, óriás alakjának aránytalansága nem groteszkségként jelenik meg, hanem a tájat a saját testélményei alapján észlelő ember impresszióit érzékelteti. A szavak által nem véletlenül gyakran megragadhatatlan testi tapasztalás például az Én és a táj arányainak, kiterjedésének összevetése a benne való mozgáson keresztül. Az alakok feje, így a rajta található érzékszervek szerepe háttérbe kerül a festményeken, míg az érzékelés szempontjából gyakran lenézett vagy másodlagosként kezelt testrészek előtérbe kerülnek az alakok lábainak és kezeinek, a tapogató tenyereknek, talpaknak és ujjaknak hangsúlyozásán keresztül. A lábfej az, amely legközvetlenebb módon szerez benyomást a táj egyes minőségeiről, habár sokszor ezt a feladatot is az értelemnek, az előzetes tudás alkalmazásának és a szem munkájának tulajdonítjuk. Azt, hogy hova érdemes lépnünk, mennyire stabil vagy instabil a tájnak azon pontja, kemény, puha vagy épp ingoványos a talaj, mind a lábunk észlelése, ami utána kihatással lesz a tájról alkotott, tudatos vagy reflektálatlan benyomásunkra és azon keresztül az aktuális hangulatunkra is. Ez a táj szubjektív megélése és megtapasztalása, túl a természettudományos és objektivizáló megközelítésmódokon. Csapó Júlia alakjai az említett festményeken maguk is a táj elemeivé válnak, áttetszőek, simulékonyak. Alak tájban II. című festményén az előtérbe toluló, drasztikus kijelentésként letett láb akár dominanciát, fölényt is jelölhetne, a túrázó személy tetterős aktivitását, a passzív, jelenléte ellen mit sem tehető tájjal szemben, a hódítót, aki magáévá teszi a földet, de inkább válik maga is ormótlan sziklatömbbé, mitikus hegyi teremtménnyé.

Németh Domonkos Tamás több fotográfiáján, ha úgy tetszik, ennek az ellenkezőjét állítja, vagy még inkább: egyszerűen máshonnan közelít a jelenséghez. A képein megjelenő túrázók gyakran idegen elemei a tájnak, akik kalandot remélve, rendíthetetlenül vetik bele magukat a természet idegenségébe. Ezt az eltökéltséget jól példázzák a Kirándulók I., II. című művek, melyeken egy kis csoport egy égbe nyúlónak tűnő sziklát mászik meg fegyelmezetten, egymásra és a léptek helyességére összpontosítva, majd Caspar David Friedrich kiránduló alakjához hasonlóan elkalandozva a kilátásban. A híres Vándor a ködtenger felett című festményhez képest, ahol a kép nézője az emberalak háta mögül csodálhatja meg az elé táruló fenséges panorámát, Németh Domonkos Tamás fotóin a perspektíva nem engedi a túra célját jelentő látvány elérését, így nem a természeti szép vagy fenséges kerül a középpontba, hanem a tevékenység, a séta, amelyet a romantikus festő műveihez képest már nem a magányosan töltött idő, hanem a csoporttevékenység jellemez. Másik szempontból tematizálja a természetjárás átalakulását a fotópár, amelyen a méltán csodált túrázási cikkek kapitalizmus generálta világát kritizálja az alkotó. A kirakatban próbababával berendezett kempingszimuláció éppoly művi, mint az ezeket beszerzők vágya, hogy a kisebb vagyonért vásárolt tárgyak éppoly komfortossá tegyék számukra a „társadalomból való ideiglenes kiszakadást”, mintha csak otthon lennének drága, meleg és puha otthonukban, hiszen alkalmazkodni nemigen akarnak a tájhoz, melybe kivonulnak, csupán díszletként élik meg; újabb és újabb extra rétegeket húznak magukra, hogy elválasszák magukat attól. Itt már nem azt a mezítlábas kirándulót láthatjuk, akiről az imént még szó volt.

És mit kezdünk a tájjal, ha túllépünk a testi észleléseinken? Megpróbáljuk racionalizálni, áttekinthetővé tenni és stabilizálni. Ennek az ősi, szükségszerű vágynak a legegyértelműbb manifesztációja a térkép. A térkép mint egy ember számára nem reális felülnézeti ábrázolása a tájnak, stilizált leképezése, egy kontrolláló tekintet perspektívája, a legszükségesebb és többnyire állandó infomációk tára. A térkép a táj két dimenziója, mindaz, amit objektíven ebben a síkban átadni lehetséges, a természettudományos tájszemlélet eklatáns példája és nem utolsó sorban az ember helyének megszabása a tájban. Az ábrázolt útvonalról való letérés egyfajta kimondatlan egyezmény megszegését jelenti, a ráció felrúgását, a káosz keresését, a természet és ember határainak figyelmen kívül hagyását, egyszóval deviáns viselkedést. Az ösvény az emberek jogos tartózkodási helye, ahonnan részt vehet a tájban, ami az ösvényen kívül van „nem embernek való”, felügyeletlen és biztonságtalan, a meglepetések terepe.

A térkép ugyanakkor lehetőséget ad taktikázni, hogy egy jó certeau-i kifejezéssel éljek. Ennek a taktikázásnak egy metaforikus példája Németh Domonkos Tamás Határok című fotósorozata, amelyen erdei sorompók megkerülési technikáinak tárházát mutatja be egy vadkamerához hasonlóan kihelyezett, rejtett kamera segítségével. Már maga az eljárás is megkerülő, deviáns taktika, hiszen az elvonuló kirándulók kéretlen megörökítésével szabályellenességet követ el a művész. Végeredményében viszont nem az egyes fotók különlegessége válik fontossá – pedig kétség kívül akadnak figyelemreméltó darabok, izgalmas, furcsa pillanatok –, hanem sokkal inkább a fotósorozat konceptualista jellege. Az említett erdei sorompók mindegyike azokat a határokat jelöli, amelyen túl személyautóval már nem, csak az erdészeti dolgozók számára engedélyezett a közlekedés. Ettől a vonaltól kezdve a túrázó úgy érezheti, hogy átlép egy másik terrénumra, ahonnan a „természet kezdődik”, ahol az embernek vissza kell fognia magát, hiszen nem a neki dedikált területen tartózkodik, csak megfigyelőként lehet jelen. Az ide való átlépés gesztusként értelmezhető, melynek szimbolikus pontja lehet ez a sorompó, amelynek kikerülése különböző túrázói magaviseletek gyűjteményét vonultatja fel, a szabálykövetés, a kalandkeresés, a figyelmesség és a feladatorientáltság taktikáit.

Vannak az egyes avatott emberek, akik számára engedélyezett a tájban való beavatkozás, mások számára ez tiltott, akárcsak egy művész és a kiállítótér falai között sétáló látogató számára. A kiállításlátogató, az erdőjáróhoz hasonlóan, egy előre felajánlott, optimális útvonalat kap gyakran egy narratíva mentén felépítve, de van, hogy több bejárási stratégia mellett is dönthet, bolyonghat térkép segítségével, hogy be tudja azonosítani a „látványosságokat”. Jelen kiállítás, a Tájjal fedett föld, a narratíva és a térkép mellett döntött, és még az átmeneti terekben, ösvényeken is kíséri a látogatót. A felső emeletről haladva kezdődik az ember megérkezése a tájba annak primer érzékelésével, majd a táj racionalizálása és a vele szembeni megküzdési stratégiák következnek, míg végül a kiismerhetetlen tágasságának felismerése, az útvesztő zárja a művek által bejárható utat, az egységek közötti hierarchia nélkül.

A térképek és az irányítottság, az ember számára kialakított útvonalak a természetben ugyanakkor számtalan formát ölthetnek. Csapó Júlia Térkép III. című festményén megjelenő térképábrázolása az objektív és a szubjektív térképek, illetve más térképábrázolási eljárások ötvözésével él, egyfajta bábeli tornyot, egy diszfunkcionális térképet hoz létre többnyelvűsége által. Ezzel a szubjektív, kaotikus térképpel kerül párbeszédbe Németh Domonkos Tamás gyűjtése a megsemmisített, visszavont túrajelzésekről, amely már a térkép labirintusában és az erdő ismeretlenségében elvesző idegent, a magára hagyottat tételezi fel. Hasonló a két alkotó, a jelzéseket kifordító közös munkája, amelynél egy eltüntetett jelzésre azt a fát rajzolták fel, melyen a jelzés található, tehát önmagyarázó vagy Németh Ösvény című, csendességében megragadó fotópárja, mely egy csapás létrejöttét dokumentálja, a folyton változó természetes útvonalakra reflektálva.

Az erdőben bolyongó alak Németh Domonkos Tamás pincében található videóinstallációjában, a tárlat végállomásán, egybeolvad a kiállításlátogatóval. A Turista című mű a befogadó testének bevonásával játszik, egyfajta jelenlétreflexiót nyújt, amely oly meghatározó a túrázók számára. A néző belesétál a kivetített tájba, de fontos, hogy nem lyukat üt a látványba, hiányt keltve az emberalak feltűnésével, hanem a színes kép az emberalakban fekete-fehérre vált, átalakul a hatására, reagál rá. A kinek zavarba ejtő, kitakaró, kinek interaktív, önmagát a tájban megélő interakció megítélése a befogadóról is árulkodik, akárcsak Csapó Júlia öntérképe, ahol a test tájszerűsége véglegesen kibomlik, az egybeolvadás megtörténik, a feltérképezés a Föld tájainak makrokozmoszától az önmagában is eltévedni képes egyén komplex világára vált.

▬▬▬▬
Pikszis Kultúrpont,
2024. október 12-ig