Talált terepen…
gondolkozó művészetet találtunk

Vészi Judit

Ikonkép: Julien Creuzet: Attila zuhatag a forrásod a zöld csúcsok lábánál a nagy tengerkék mélységben végzi, amit a hold árapálykönnyeibe fojtunk “Attila cataracte ta source aux pieds des pitons verts finira dans la grande mer gouffre bleu nous nous noyâmes dans les larmes marées de la lune” ╱ 2024 ╱ A művész és a Mendes Wood DM, São Paulo, Brüsszel, Párizs, New York jóvoltából ╱ Fotó: Kristien Daem

Borítókép: Kiállítási enteriőr ╱ Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum ╱ Fotó: Bíró Dávid

A kiállítás kurátorai, Jan Elantkowski és Kálmán Borbála jó munkát végeztek, mert válogatásuk izgalmas, friss, gondolatébresztő és mélyre visz. Az is igaz, hogy rendkívül színvonalas anyagból válogathattak, hiszen a  Marcel Duchamp-díj nem véletlenül vált mára a legjelentősebb francia kortárs művészeti díjak egyikévé, egyben a mindenkori díjazott számára ugródeszkává a  nemzetközi színtéren. Többen sikeres nemzetközi karriert futottak be a díj elnyerése után, a Velencei Biennálén kiállítók lettek, jelentős múzeumi tárlatokhoz jutottak.

A díjat 2000-ben alapította az ADIAF (Association pour la Diffusion Internationale de l’Art Français – A Francia Művészet Nemzetközi Terjesztéséért Egyesület), amelyet persze egy magángyűjtő, Gilles Fuchs hozott létre szakmabeli barátai, galériások, műkereskedők  segítségével. Az elismerést a 20. század egyik legmeghatározóbb avantgárd művészéről, Marcel Duchamp-ról nevezték el, aki a ready made művészet, azaz a hétköznapokban használt és más kontextusba helyezett tárgyak műtárggyá emeléséről lett híres – erre az alkotói metódusra utal a Ludwig Múzeum kiállításának címe. Meg arra az antroplógiai nézőpontra, ami a kortárs művészetnek és a kiállító művészek közül többeknek mára az alkotói módszertana: a kutatás, az antropológiai terepmunka, a proaktív, elemző attítűd, az archívumok létrehozása. Számos példát láthatunk a Ludwig tereiben most erre. A Talált terepen cím utal Duchamp készülő műtárgykoncepcióira, de a „találkozási terep” gondolatát mint a művészi kutatás és párbeszéd helyszínét is felveti.

A Duchamp-díj nagy hangsúlyt fektet a művészek nemzetközi pályafutásának támogatására, a kortárs francia művészet nemzetközi láthatóságának növelésére, és olyan művészek jelentkezhetnek az elismerésre, akik működési területüknek elsősorban Franciaországot tekintik. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy francia identitású, hazafias műveket várnak, a kiállításon is túlsúlyban vannak a vegyes hátterű alkotók, akár az egykori gyarmati területekről származó, akár menekültként Franciaországba érkező művészek. Leginkább az újszerű megközelítéseket, akár anyaghasználatban, gondolatiságban innovatív munkákat keresnek, és inkább olyan kulcsszavak alapján gondolkoznak, mint az inkluzivitás, a társadalmi felelősségvállalás, a helyreállítás és a művészet szerepe a társadalmi folyamatokban.

A díjra minden évben négy művészt jelölnek, a shorlistesek a Pompidou-ban mutatkoznak be egy közös kiállításon – már ez felér egy nyereménnyel későbbi karrierjük szempontjából. A győztes aztán 35 ezer eurót kap, ezt az ADIAF biztosítja, és másik 30 ezer pluszos költségvetéssel a Centre Pompidou (Párizs) lehetőséget biztosít a nyertesnek egy kiállításra a művészeti központ egyik termében.

Az első díjazott 2000-ben a svájci–francia Thomas Hirschhorn volt, aki 1957-ben született Bernben, és 1983-tól él és alkot Párizsban. Személye, illetve hogy ő kapta meg először a díjat, jól példázza az alapítók szándékát. Hirschhorn díjnyertes installációja, a Pôle Self a művészetet közterekbe helyezi, beavatkozó és politikus szemléletű, anyaghasználatával a szegény esztétikát képviseli, az elithez köthető szimbólumokat kritikával illeti, fellép a társadalmi egyenlőtlenségek ellen.

A Ludwig Múzeumban most nem ez a hatalmas teret igénylő installáció látható, hanem a 2007-es, Séma: Hol állok? Mit akarok? című, amely egy személyes gondolati térkép. Vizuálisan összefoglalja a művész pozícióját a világgal, a művészettel és a morális-politikai kérdésekkel kapcsolatban. Szuggesztív és kifejező ábra, amely ugyan a művész felelősségéről beszél, de bevonja a nézőt is, akaratlanul végiggondolásra késztet saját pozicióit illetően is. De hát nem ugyanezt csináljuk évek óta mindannyian? Ezt most elvállaljam vagy se, szóljak vagy hallgassak? Mit is gondoljak a másik tevékenységéről, a szomszédoméról, illetve a közszereplőkéről, tegyem, ne tegyem, menjek vagy maradjak? Szóval már csak ez a munka is rávilágít arra, amire díj és a díj kapcsán a kiállítás: a művészet szerepkörébe nagyon is beletartozik a problémákról való diskurzus elősegítése, sőt akár az aktivizmus is, és a művész nem a hétköznapok fölött álló idegen, hanem a társadalom része, személyes tapasztalatait kihangosítva szól mindannyiunkhoz. Fontos, hogy értsük és kapcsolódhassunk.

A 2007-es díjazott, az 1968-ban Olaszországban született Tatiana Trouvé, a harmadik női győztes (az akkor hetedik éve létező díjnál!) elsősorban a térrel és anyaggal való egyedi viszonya, valamint vizionárius hangvételű installációs világa miatt nyerte el az elismerést. Most tőle is egy olyan munkát láthatunk, ami a művészlétre, a művészek útkeresésére reflektál. A Magától értetődő tevékenységek hivatalának makettje a kudarcok feldolgozása – a sok sikertelen állásajánlat, a visszautasított pályázatok élményanyaga, a „szükség van-e a munkámra?” kérdés feltevése. Az értelmes és hasznos tevékenység megtalálásának útja és a pénzkeresettel való ambivalens viszony ábrázolása, annak a boncolgatása, hogy miként található meg az egyensúly a betagozódás és szabadság kérdéskörében.

Nemcsak a művészek keresik a helyüket a világban, sokan szeretnénk tudni, mi végre és miben élünk. Ez a kiállítás szól arról is, hogy ne felejtsük el: az emberiség meg akarja érteni a világ működését. Az albán származású, Párizsban élő Anri Sala (2002-es shortlistes) a hangokat használja a világ megértéséhez. Időalapú videóiban és hanginstallációiban a természet és tér elemeit is bevonva a köztes pillanatokat keresi, amikor a képek és a hang metszéspontjában keletkezik feszültség. Művészete a nyelv, az emlékezet, az identitás és a társadalom történelmi traumái körül forog.

Maja Bajević a balkán háború elől menekült Párizsba, 2017-ben került a legjobb négy jelölt közé. Women at Work című sorozata azt dokumentálja, hogyan dolgozzák fel a háborús menekült bosnyák nők a traumáikat a hétköznapi, női tevékenységeik által.

Első fekete nőként 2020-ban Kapwani Kiwanga nyerte el a díjat a 2013 óta készített Flowers for Africa installációs sorozatával. Afroamerikai függetlenségi ünnepségek és diplomáciai események archív fotóiról lemásolt és frissen összeállított virágkompozíciókat mutat be, majd hagy elhervadni. Az ünnepélyes pillanatok transzcendens metaforái az afrikai függetlenségnek. Az installációk pedig a kollektív emlékezetet és archívumokat tematizálják, és alternatív narratívát kínálnak, amelyek lehetővé teszik a közönség számára, hogy új perspektívából vizsgálja a hatalmi rendszereket.

A kolonista múlt ügyeivel, feldolgozással, sebek begyógyításával, helyreállitásával több művész foglalkozik, közülük a legismertebb a mára nemzetközi nagy névnek számító Kader Attia, algériai gyökerekkel rendelkező francia művész. 2021-ben ő volt a Berlini Biennalé első művészkurátora. 2016-os nyertes pályamunkája jól összefoglalja életművének központi fogalmát, a társadalmi sebek, múltbeli traumák gyógyítását. A „repair” narratíva jól illeszkedik a kiállítás központi gondolataihoz. Másik fontos gondolatkör a minket körülvevő környezet, a természet ciklikussága, kiszámíthatatlansága és az emberiség természetre gyakorolt hatásai, valamint a művészet és a tudomány kapcsolata.

Camille Henrot ugyan nem nyerte meg a díjat – 2010-ben jelölték –, de három évvel később Velencében Ezüst Oroszlánt kapott a Grosse Fatigue munkájával, ami most a Ludwig Múzeumban látható. A videóinstallációban a számítógép képernyőjén Wunderkammer szerűen idézi meg az univerzum történetét. Ablakok nyílnak meg, ikonográfiai, tudományos és mitológiai képek villannak fel. A munka a kollektív tudás értékét, valamint a kutatás mint aktív művészi tevékenység kérdéskörét vizsgálja. Egyszerre dicsőíti a tudást, a világ befogadásának és megismerésének nagyszabású törekvését, miközben kifejezi a túlzott információáradatból fakadó frusztrációt is. Megismerhető-e a világ, vagy fel kell adnunk ezt a törekvést? – kérdezi a Grosse Fatigue. A Marcel Duchamp-díj és a Ludwig Múzeum kiállítása pedig azt válaszolja, folytatjuk az igyekezetet, mert nem tehetünk mást, ha művészek vagyunk.

LUMÚ

2025. április 9. – augusztus 24.