Törékeny monumentumok
Bálványos Levente reliefjeiről

Tillmann Ármin

Ikonkép: Bálványos Levente: Rajz sárgával ╱ 2025 ╱ fa, ceruza ╱ 50×70 cm

Borítókép: Bálványos Levente: Relief 108 ╱ 2025 ╱ fa, akril ╱ 49×50×9 cm

Úgy tűnik, mintha minden javítási szándék és helyesbítési kényszer mögött ott rejlene a pleonexia, a kielégíthetetlen mindig többet akarás vágya. E mohóság ilyesfajta mantrákban nyilvánul meg: „A jó lehet még jobb.” „Ami több, az jobb.” „Az elég nem elég.” A perfectibilité, a tökéletesíthetőség 18. századi eszménye nem ismeri a mértéket, horizontja határtalan, vágyainak nem lehet megálljt parancsolni. Javítunk egy jobb eredményért. Kevesebbet alszunk, és keményebben dolgozunk a több fizetésért és a szakmai előremenetelünkért. Újévkor megfogadjuk, hogy idei fogadalmainkat végre betartjuk, és azok szerint élünk. Új légzéstechnikával javítunk a menetidőnkön futás közben. Javítunk megfáradt kapcsolatainkon, mintha azok csak holmi berozsdásodott gépek lennének, amiket be lehet olajozni. A társadalom mérnökeiként új reformokat vezetünk be, hogy javuljon a közbiztonság és az életminőség.

Ám észrevesszük-e, hogy e javítási láncolat során magunk is gépekké válunk? Olyan racionális szerkezetekké, amelyek jelenlét és megtapasztalás helyett kalkulálnak és mérlegelnek. Olyan embergépekké, amelyek nikkelezett szemmértékkel megfelelőre kalibrálják a teljesítménykényszert, és szobahőmérsékletűre állítják társas kapcsolataikat. A javítási szándék, a javítás aktusa az instrumentalizálás képlete: sosem magáért a dologért, hanem valami másért javítunk. A javítási ösztönt a csereelv mozgatja: amivel elégedetlenek vagyunk, azt lecseréljük egy jobbra. Ahol minden felcserélhetővé és helyettesíthetővé válik, ott a dolgok elvesztik helyi értéküket, önállóságukat, autonómiájukat, aurájukat.

A javítási láz korunk társadalmi patológiája. Egy olyan internalizált norma, amely még több monitorozásért, kontrollért és korrekcióért kiált. Lényege annak az el nem fogadásában, el nem ismerésében rejlik, akik vagyunk, amit csinálunk vagy amit mások csinálnak. Akár egy sportág félresikerült versenyszámának bemutatásakor, amikor azt mondjuk: „Volt jobb.” A hangsúly tehát a jelen tagadásán van egy elvont lehetőségként létező, valójában azonban elérhetetlen, sosem aktualizálható jövő érdekében. Így aligha lehet magabiztosságra szert tenni, sem örömtelien létezni, ha az önmagunkkal való elégedetlenség akár könyörtelen mérceként, akár álszerénységként, akár a pillanatban levéstől való megfutamodásként jelentkezik. Ami rendhagyó, azt helyreigazítják. Aki rendszerellenes, azt előbb figyelmeztetik, majd elhallgattatják; ha tovább bomlaszt, ellehetetlenítik vagy elzárják, és kényszerzubbonyba szuszakolják. Végső esetben pedig eliminálják. Ám ezzel csak ellentétes hatást érnek el: ahelyett, hogy a dolgok a helyükre rázódnának, egyre több lesz az elfojtás, a megfélemlítettség, az erőszak és a burjánzó társadalmi káosz.

^[1] Michael Ende: Momo, avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt. Fordította Kalász Márton. Móra, Budapest, 2025 [1973], 37–38.

^[2] Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A logika tudománya. I. kötet. Fordította Szemere Samu. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1979 [1812], 1–2.

Mindennapjainkat átszövi a hatékonyság, a termelékenység, az optimalizálás, a fejünkben hajszálfinoman ketyegő határidők, a fejvesztett rohanás az elvesztegetett idő után. Élet-e ez így, a kapkodás és feladatprés szorítóbiztosítékában, a lehető legtöbb teendőt egy napba sűríteni akaró belső parancs szerint? Ha nem könnyű kikecmeregni az idő ólomnehezéke alól, akkor nagyon is húsba vágónak hat egy olyasfajta megszemélyesítése az időkényszernek, mint amilyennel Michael Ende Momo című regényében találkozni – a szürke urak pókhálószerű rémuralmával. A szürke urak arra ösztönzik az embereket, hogy takarékoskodjanak az idejükkel, s ne fecséreljék el azt szórakozásra és más, a társadalom egésze vagy az egyéni életpályát előrelendítő karriermozzanatok szempontjából haszontalan tevékenységekre. Pedig hát az idő maga az élet!

„[A szürke urak értették a módját annak, hogy] feltűnést ne keltsenek, úgyhogy a város lakói egyszerűen elnéztek a fejük fölött, vagy nyomban elfelejtették a tekintetüket. Így dolgozhattak titokban, éppen mert nem maradtak titokban. S mivel nem tűntek föl senkinek, senki nem is firtatta, honnan jöttek, honnan jönnek még mindig, hiszen napról napra szaporodtak.

Elegáns, szürke autókkal járták az utcákat, minden házba bementek, ott ültek minden étteremben. Gyakran bejegyeztek valamit a kis noteszükbe.

Olyan urak voltak, akik pókhálószürkébe öltöztek. Még az arcuk is olyan volt, akár a szürke hamu. Kerek keménykalapot viseltek, rövid, hamuszínű szivart szívtak. Mindegyiknél örökké ólomszürke aktatáska volt.”^[1]

Momo – egyfajta társadalomjobbítóként – megállította a regénybeli időtolvajokat, akik az élettől vették el az emberek idejét. Szoktunk-e javítani a javítás kedvéért? Miféle tevékenységi kör lehet az, amely a munkátlan elidőzést tekinti céljának, mintegy önértékként tételezve azt?

A művészetben és a filozófiában bizonyosan elképzelhetőek effajta furcsa, cél és rendeltetés nélküli képződmények. Hegel Logikájának előszavában sajnálatának ad hangot, amiért némethonban az 1800-as évek elején a modern pedagógia lármája, a tudomány és a közönséges emberi értelem összjátéka megfosztotta a metafizikusokat korábbi szabadságuktól és teológiai-misztikus praxisuk létjogosultságától, s így „eltüntette azokat a magánosokat [kiemelés az eredetiben], akiket népük feláldozott és elkülönített a világtól abból a célból, hogy legyen, aki az örökkévaló szemléletében él és csakis neki szentelje életét, nem valamilyen haszon, hanem az áldás kedvéért.”^[2] Hegel itt nem a vallásos hevület elapadását siratja, hanem azt a metafizikai szegénységet problematizálja, amelynek következtében egy társadalom többé nem képes olvasni az idők jeleiből és újrakapcsolódni Istennel, természettel, önmagával vagy a dolgokkal, tehát nem leli meg helyét a kozmoszban.

*

^[3] Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Osiris, Budapest, 2001, 129.

A dombormű (vagy franciául relief) művészeti formája őriz valamit ezen elveszettnek hitt transzcendenciából, mert átmenetet képez a történeti időből a mitikusba. Kulturális jelentősége abban áll, hogy szobrászati alkotásként megörökíti a múlt nagy történelmi személyeinek cselekedeteit, egy nép sorseseményeit, hogy felidézze és bemutassa egy közösség népszokásait, mitológiáját és vallási rítusait vagy életvilágának mindennapjait. Gondoljunk csak a szarkofágok, obeliszkek, diadalívek és templomok refliefjeire! A dombormű művészeti értéke, hogy egyedi térhatást kelt, ugyanis nem teljesen háromdimenziós, mint a térplasztika, de nem is egészen a sík immanenciájában helyezkedik el, mint a festmény. A relief érzékelteti a térbeliséget, hiszen felületéből kiemelkednek figurák, absztrakt formák, betűk vagy gesztusvésetek.

Mégis, ha olyan kisplasztikai alkotásokra gondolunk, amelyeket e kiállításon láthatunk, a reliefekről elsőre nem a „hibákat végképp eltörölni” javítási mozdulatai, s az ezt körülölelő időburok, a rövid táv, az illékonyság, a kérészéletű tovatűnés képzetei társulnak, hanem ezek a diametriális ellentéte, az örökkévalóság. Mégis, ha fülünket most odatapasztanánk a reliefek valamelyikéhez, aligha hallanánk a szobrászvéső és kalapács ütve fúró robaját. Annál inkább kivehető e domborművek szerkezetének finomhangolásából és lécrezgéseiből, ahogy a fában a hallhatóság határán perceg a szú. Olyan csendes foglalatosság ez, mint amilyen a barkácsolás.

Lévi-Strauss A vad gondolkodás című könyvében úgy ír a brikolázsról, mint ami a modern ember sajátos tevékenysége. Míg a modernitás előtti kultúrák mindennek egy meghatározott funkciót (akár használati, akár kultikus rendeltetést) tulajdonítottak, addig a modernitás embere a már nem kellő, félreállított limlomokból és anyagmaradékokból képes valami új minőség vagy műszer összeállítására. Ez a brikolázs, az összetákolás, a barkácsolás művészete, amely magában hordozza az absztrakt fenséges esztétikai minőségét. A barkácsolás lényege nem a felhasznált anyagokban rejlik, hanem a fantáziában,^[3] ugyanis a heterogén töredékességet csak a képzeletünk szintetizálhatja egységgé. Azt is mondhatnánk, hogy a barkácsolás a totalizálóképességet hozza játékba: a brikolázsnál képesnek kell lennünk arra, hogy különnemű, egymáshoz látszólag nem illeszkedő vagy egyenesen széttartó alakzatokat foglaljunk egységbe; hogy a kéznél lévő maradékokból, kiszuperált szerkezetekből és alkatrészekből új használati értéket vagy új esztétikai minőséget állítsunk elő.

*

^[4] Giorgio Agamben: Self-Portrait of the Studio. Fordította Kevin Attell. Seagull Books, Calcutta, 2017, 147–148.

Bálványos Levente refliefjei, még ha megformáltságukban vagy anyagi mivoltukban szokatlannak is mutatkoznak, nem törekszenek tökéletességre, nem akarnak időtállók lenni (tegyük hozzá, hogy anyagiságuk révén nem is lehetnének teljesen azok), és nem egy hosszú és fáradságos munkafolyamat megdicsőüléseiként tárulnak a fürkész művészetlátogató szeme elé. Bálványos absztrakt domborművei nem önmagukra záruló, saját belső logikájukat követő monászok, hanem ontológiai töredékek. Radikális világra nyitottság jellemzi őket. Egy el nem készült művészetfilozófia vázlatai. Ám ez korántsem a művészi kivitelezés és műgond hiányosságát tükrözi, hanem a szabadság kiterjesztését, ami búcsút int az egészelvűségnek. Ahol a befejezett mű esztétikája zátonyra fut, ott vitorlát bont a kaleidoszkópszerű képzelet.

Paradox módon Bálványos reliefjei azáltal tartanak bele minket az időtlenbe, mert törékenyek, korrodálódnak, ki vannak szolgáltatva az anyag romlásának, ekképp a mulandóságnak. Ez a fajta kézművesség és művészi invenció ellentart annak a keresztény munkaetikának, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Ellentart annak a kapitalista időfelfogásnak, amelyet Benjamin Franklin így summázott: az idő pénz. Ám ami még ennél is izgalmasabb, hogy radikálisan megkérdőjelezi a munka éthoszát, hogy ellentart az egészelvűségnek, mert alapjaiban tagadja a perfektibilitás, a tökéletesedés eszméjét. Hogy kellő munkabefektetéssel, időráfordítással és fáradsággal, kiegészítve a hiányosságokat és javítva a hibákat, elkészül majd egy remekmű, ami eszmei értékében ércnél maradandóbb és nem hullik ki egykönnyen a kulturális emlékezetből.

Bálványos Levente reliefjei absztrakt voltukban valami nagyon is emberit közvetítenek. Olyasvalamit, amit a kortárs olasz filozófus, Giorgio Agamben a közeli barátairól és általában véve az emberről mond. Nem a jóvátételért javítunk, nem azért, hogy részesedjünk a Jó ideájából, és nem is azért, hogy jobb emberekké váljunk. Azért javítunk, hogy felélesszük, tudatosítsuk és gyakoroljuk a bennünk rejlő törékenységünk erejét, azt a potencialitást, amelyről Agamben a következőket írja:

„Ha azokra a barátokra és emberekre gondolok, akiket szerettem, úgy tűnik, mindannyiukban volt valami közös, amit csak ezekkel a szavakkal tudok kifejezni: ami bennük elpusztíthatatlan volt, az a törékenységük, az arra való képességük, hogy végtelenszer elpusztítsák őket [kiemelés tőlem – T. Á.]. De talán ez a legigazságosabb meghatározása az embernek, annak az instabilissimum animalnak, amely Dante szerint az ember. Az embernek nincs más lényege, mint ez: a változás és a pusztulás túlélésének végtelen képessége. Ez a maradék, ez a törékenység pontosan az, ami állandó marad, ami ellenáll az egyéni és kollektív történelem változó viszontagságainak.”^[4]

E domborművek a törékenység monumentumai. Kicsinységükből, efemer mivoltukból fakadóan a biztos megsemmisülés tudata hatja át őket. Ez a felismerés, a bukásra ítéltetés bizonyossága, a megpróbáltatások és a kétségbeesés eltűrésének a nyugalma, amelyet csak a hurrikán szemében tapasztalhat meg az ember. Ideje elidőznünk ezeknél a negatív domborműveknél.

▬▬▬▬
Bálványos Levente: Javítások
Ladó Galéria
2025. 09. 23. – 10. 22.