„Kiút a white cube gettóból”
Interjú Bencze Péterrel, az ENA hibrid szervezetének alapítójával
Acéphale | aqb Project Space, Budapest, 2018 | Kurátor: Bencze Péter | Fotó: Weber Áron
Hogyan épül fel az ENA komplex projektje, milyen infrastruktúrával és célkitűzéssel dolgozol?
Bencze Péter: Az Everybody Needs Art elsődleges célja – a hatékony műkereskedelem fejlesztése mellett – a nonprofit siker elérése. A nonprofit helyeken, múzeumokban történő mozgás fontos része annak, hogy a művész kanonizálódjon, és bekerüljön az adott intézmények kurátorainak referenciái közé. Számomra meghatározó kiindulópont az a gondolat, hogy a kortárs képzőművészeti szisztémában nincsenek olyan receptek, amelyek harminc év múlva is működni fognak. A „kőgalériák” fix megoldásaival szemben én arra fókuszálok, hogy minél komplexebben, rugalmasabban legyek jelen.
Egy galéria – ami szükséges ahhoz, hogy az ember bekerüljön a mindennapi véráramba – borzasztó nagy költségekkel jár. Ennek alternatívájaként jött létre a nyitott terű, tetőn elhelyezkedő ENA Viewing Space, illetve azok az együttműködések, amelyek kiállítások létrehozására fókuszáltak, azonban fix helyszín nélkül tették ezt. Brückner János 2014-es szövege, a „Kiút a white cube gettóból”, nagyon nagy hatással volt rám. Úgy érzem, hogy „A white cube-okon át” alcímmel kiegészítve egyfajta személyes ars poeticám is lehetne, hiszen az én tevékenységemből nem lehet kiseperni az amúgy szuper white cube-okat, viszont engem mégis leginkább a diverz terek és hibrid projektek foglalkoztatnak.
Hogyan szeretnéd bővíteni az ENA infrastruktúráját?
BP: Sajnos nekem is 24 órából áll egy nap. A hazai terepen sikerült kiválasztani azt a 10–15 művészt, akikkel megtaláltam a közös hangot, ugyanakkor ez nem zárja ki a fiatal generációt, hiszen tükröződik a programunkon is, hogy sok egyszeri együttműködésben is részt veszek. Rengeteg további külföldi művésszel dolgoznék szívesen együtt. Egy művész menedzselése komoly felelősség: olyan, mint egy házasság. Benne vagyok valamilyen szinten ezeknek az embereknek a mindennapjaiban, és kialakul egy emocionális kapcsolat is az üzleti aspektus mellett. Mindkettő alapja a kommunikáció megfelelő, személyre szabott kialakítása. Ezért is van az, hogy ha tizenöt művészettörténész dolgozna nekem folyamatosan, akkor sem szeretnék exponenciálisan több művészt bevállalni.
Bencze Péter | Fotó: Szombat Éva
A járványügyi veszélyhelyzet tapasztalatai hogyan árnyalják a képet? A B-tervek hónapjai után hogyan tudod a szeszélyes fordulatokhoz igazítani a működésedet? Milyen perspektívák rajzolódnak ki az új tapasztalatok alapján?
BP: 2013 óta több mint száz kiállítást csináltam Japántól Budapestig különböző intézményekben, nomád helyszíneken vagy éppen más galériákkal együttműködve. Évi 12–19 kiállítás, az havi lebontásban elég leterhelő tud lenni, pláne a gyakorlati velejárókat figyelembe véve. Így a személyes egészségem szempontjából is sokat jelentett ez az időszak. A kortárs képzőművészettel foglalkozóknak alapvető felismerés, hogy nincsen állandóság. Az újdonság az, hogy az eddigi életünk során talán még sosem tapasztalhattunk ilyen mindenkire kiterjedő hatású jelenséget. Zárójelben jegyzem meg, hogy nem történt drasztikus változás a velem kollaboráló képzőművészek életében.
Ehhez képest a gyűjtőkkel való kapcsolattartás vagy a kiállítások és intézményes programok megvalósítása esetében nyilván komolyabb változások álltak be. Az első pár hétben próbáltam megérteni, hogy pontosan mi történik és hogyan lehet ebből valami új dolgot kihozni. A két-három hét után megjelent online viewing roomokra is volt már precedens, elég a Saatchi Art sokmillió alkotásra épülő, több évtizedes projektjére gondolni. Az online viewing roomok azonban mintha inkább visszafelé sültek volna el, hiszen nagyon telített lett mindenki igen hamar. Elképzelhetetlennek tartom, hogy hosszú távon erre rendezkedjünk be. Talán egy újabb perspektívát jelenthet a külső terek aktivizálása. Izgalmas tendencia lenne a közparkok és közterek művekkel történő átformálása.
Szerinted a piacot befolyásolta a globális helyzet?
BP: Az a helyzet, hogy az emberek a négy fal között képzőművészeti szempontból kevés dolgot tudtak csinálni, összefügg azzal a pánikvásárlással, ami – a részben újonnan felbukkanó – amerikai és nyugati gyűjtők esetében tapasztalható volt. Bizonyos médiumok esetében egyenesen elképzelhetetlennek tartom, hogy a műkereskedelem az online térbe költözzön. Szobrot vásárolni online?
Milyen kezdeti felismerések vezettek a Keep Showing Club létrehozásához? Kik vettek eddig részt ebben az intézményi keretek közül történő, szecessziós vibe-okat idéző kilépésben? A nyitott tér brandektől és white cube-elvárásoktól mentes szituációja hogyan mozgatta be a művek értelmezési tartományát?
BP: A Keep Showing Club esetében két projekt valósult meg az utóbbi pár hónapban. Az első a Neopangean Forest volt, amit az inspirált, hogy egy kedves barátommal sokat jártam fel a Martinovics-hegyre. Egy beszélgetés során megmutatott egy fát, ahol sokat játszott kiskorában. Felkeltette az érdeklődésemet az a gondolat, hogy ez a kívülről a többihez hasonlító, mindennapi fa számára az egész gyermekkort szimbolizálta. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne a szabadban csinálni egy kiállítást, ha már az emberek nem mehetnek be a zárt intézményekbe. A korlátozó körülmények miatt egy olyan hibrid rendszert kellett kigondolni, ami az online és az offline platformok köztes tartományában jön létre. Az offline rész – az installálás, befotózás – egy délután volt, és kb. húsz ember látta: erdőjárók, gyerekkel piknikezők, kutyát sétáltatók. A New York-i Artnettől kezdve a külföldi sajtóban elég sokan írtak a kiállításról, mert ez nem egy egyszerű online sztori volt, hanem egy komplex módon rezonáló on-offline kezdeményezés. A második felvonás Brückner János Heritage (Örökség) című kiállítása volt, ami a művész azonos című kisfilmsorozatát mutatta be. Arra gondoltunk, hogy miért ne lehetne egy olyan online kiállítást csinálni, ahol a műtárgyak helyett egy film jelenik meg, ami a mindennapi videófogyasztás közegében természetesen hat.
Brückner János: Extreme Presence | ICA-D, Dunaújváros | 2017 | Kurátor: Bencze Péter | Fotó: Weber Áron
Milyen stratégiákkal készülsz a potenciális, újabb hullám lehetőségére? Van értelme szerinted a galériák digitális-virtuális architektúrájában hosszú távon otthonosabban berendezkedni?
BP: Vannak még ötleteim a Keep Showing Clubra vonatkozóan, de mivel most kezd újra feléledni az offline lét, ezeket inkább elraktározom egy potenciális, második, harmadik vagy negyedik hullámra. Az online megmutatkozás, bizonyos szempontból elengedhetetlen, de nem tartozik a kedvenceim közé.
Mit gondolsz az online jelenlét hosszabb távú következményeiről? Mennyire lehet összefésülni a művészettörténeti kanonizáció és az online terjeszkedés folyamatait?
A globális, kulturális szféra esetében fontos alapvetés, hogy elfogadható szintre felhozd a mindennapi tájékozódáshoz szükséges képességkészleted. Vannak tendenciák, művészek, események, amik most erősen jelen vannak, azonban mégsem hinném, hogy ezeknek minden egyes szegmense jelentős lesz a későbbiekben. Ahhoz, hogy valaki a művészettörténet részévé váljon és a műtárgypiac szintén visszaigazolja az adott alkotó munkásságát, rengeteg – a művésztől független – tényező együttállása szükséges. Néha úgy tűnik, mintha a hírfolyamok nézettsége, a követők száma és a pillanatnyi aukciós eredmények döntenék el, ki hova kerül, egyáltalán bekerül-e a művészettörténetbe. Úgy érzem, aki csak ezek alapján teszi meg tétjeit, hosszú távon nagyot bukhat.
A nyitottság, a kollaborációs igény mintha már önmagában előre tudna mozdítani dolgokat…
A Kritikák c. konferencia után – amely tavaly az AICA magyar tagozatának szervezésében valósult meg beszélgettem néhány résztvevővel és mindenkitől azt kérdeztem; miért ilyen szomorú és mélabús az előadók és a közönség jelentős része…? Mindig meglep, amikor valaki – akár az első találkozáskor – nekem szegezi a kérdést, hogy én mitől vagyok ilyen optimista. Ha szereted amit csinálsz, természetes, hogy az eléd gördülő akadályokat, megoldandó feladatként kezeled és nem problémaként. A szcéna sokszor kreál magának olyan helyzeteket, amin keseregni tud. Még el sem kezdődött a projekt, de máris a régmúlt sérelmei és a „miértnemek” összegyűjtése gátolja az eredmények kialakulását. Én azon vagyok, hogy ez megváltozzon.
A kritika feltételezett hiányához hogyan viszonyulsz?
A műkritikával szemben is érzek egy ki nem mondott elvárást, miszerint itthon a kritikai szövegeknek egekbe magasztalónak vagy destruktív módon alázónak kell lennie, hogy a nevén lehessen nevezni. Lehet, hogy a kritika után is van valami, amit még nem találtunk ki és segítséget nyújthat egy tágabb körnek? Könnyű kinyitni a szaklapokat és mindent leszarozni, ha éppen kimarad az ember valamiből. Ideje lenne megtisztítani ezt a fosspirált, amit a külső körülmények hibáztatása és más emberek tevékenységének lehúzása piszkít össze folyamatosan. Évtizedes távlatokban gondolkodva biztosan nagy változást hozna, ha mindenki a saját tevékenységét kritizálná magában.
Hogyan fogalmaznád meg azt a művészetközvetítői missziót, mely által a műtárgy és a közönség közötti szakadékot akarod áthidalni? Milyen értelemben hathatja át a társadalmat a művészet?
Én a saját eszközeimmel sokszor éppen ezt szeretném az előtérbe helyezni, hogy mire képes a műtárgy face-to-face egy emberrel, bármilyen szinten is álljon képzőművészeti felkészültség tekintetében. Amikor kérdezik; mi is vagyok tulajdonképpen, kurátor, művész, galerista, aspiráns múzeumigazgató, akkor általában az a válaszom, hogy művészetközvetítő vagyok. Fontos számomra Sugár János gondolata, miszerint a kortárs művészet út az értés és a nem-értés között. Hidakat építek és ráadásként kíséretet biztosítok az átkelőknek.
Van egy parlagon heverő olvasási projektem, Robert Musiltól a Tulajdonságok nélküli ember. Van a könyv elején egy olyan fogalom, hogy „lehetőségérzék”: egy adott szituációban meglátni, hogy abból mi bontakozhat ki. Hogyan értelmezed a saját szerepedet a művészet szabadon alakuló jövőjét illetően?
A lehetőségek kitapintása az én feladatom. Ha a „future predictiont”, a kognitívban való turkálást mint fontos képességet nézem, akkor talán közelebb kerülök ahhoz a jelenséghez, hogy a világ különböző pontjain különböző művészek egy időintervallumon belül kvázi ugyanazt hozzák létre. A lehetőségek mindig kondíciókhoz kötöttek. Te hiába látsz meg valamit egy művészben, ha ő ezt nem ismeri fel magában. Ez a fajta képesség a lehetőségek beváltására és maguk a művészek kölcsönhatása, amire én folyamatosan fókuszálok.
Robotto Szabó Ottó: Settler | ENA Underground | Budapest | 2016 | Kurátor: Bencze Péter | Fotó: Weber Áron
Magyarországgal kapcsolatban gyakran ismételt közhely, hogy művészeti értelemeben zárt, pici piacot tud fenntartani. A magunk módján egyfajta karanténhelyzetben élünk, ahol a közösségi platformokon keresztül kukucskálunk a nemzetközi trendekre és fordulatokra. A nemzetközi nyitás óvatos folyamatnak tűnik és meglepődve vesszük észre, ha egy hazai művészt a szociális média transzparens felületének túloldalán pillantunk meg. Hogyan látod a magyarországi művészek szerepét az európai és globális művészeti közegben? Hogyan viszonyulsz a hazai közegen túlmutató, globális pörgésben való részvételhez?
A mostani harmincas generációban vannak olyan nevek – például Brückner János, Keresztesi Botond –, akik több nemzetközi kiállításon megjelennek non-profit vagy for-profit intézmények kötelékében. Ha ezt úgy nézem, hogy ez összesen kb. tíz ember, akkor Magyarország eltűnik globális szinten. Szerintem azonban óriási siker, ha tízmilliós országként ki tudunk adni magunkból egy-két nemzetközi szinten meghatározó egyéniséget. Egy húsz centi vastag művészettörténeti kötetbe rengeteg név fér bele, de egy átlagember műveltségében nem marad meg tízezer művész. A szcénán pedig nem lehet számonkérni, hogy miért nincs száz meghatározó magyar művész a globális palettán… Egy magyar művész nyilván tud arról beszélni, hogy hogyan határozza meg őt a közege, ahogy egy orosz rúdugró is tudna. Amíg a festő meg tudja venni a vásznat és a festéket, addig száz százalékig rajta múlik, hogy mit fest, hogyan közvetíti ezt a világ felé. Sok tehetség van itthon is, viszont ezt könnyen megtizedelhetjük, ha vetünk arra egy pillantást, hogy ki olyan komplex személyiség, aki profin is kommunikál a saját praxisáról és emberileg is rendben van.
A tevékenységem globális színtéren zajlik; a művészekkel való közös munka csak úgy tud kimagasló eredményeket hozni, ha nem szűkíteni, hanem inkább tágítani próbálom a mozgásterüket.
Mi a következő lépés számodra?
Nemrég nyitottuk meg Ulbert Ádám egyéni kiállítását az ENA Viewing Space-en és dolgozunk Csató József ljubljanai, Keresztesi Botond kijevi bemutatásán. Ha minden jól megy Borsos Lőrinc következő kiállítását a kassai VUNU Galériában rendezzük meg. Mindeközben az ENA mellett egy új műteremház fejlesztésén dolgozunk, amely a XI. kerületben lesz. Ráadásként: Hamarosan ké(s)zen állok, hosszútávon.