Megjegyzések egy újabb hungaronauta orbitális repüléséről
Válasz Gaál József Hungarofuturizmus vagy hungarofóbia? című cikkére
Szerkesztőségünk eleget tesz Miklósvölgyi Zsolt kérésének, s eredeti formában (a helyesírási javításokat is mellőzve) közreadja a szerző Megjegyzések egy újabb hungaronauta orbitális repüléséről címmel júniusi számunkban megjelent, Gaál József cikkére reflektáló vitairatát. Egyúttal meg szeretnénk jegyezni, hogy lapunk, ahogy eddig sem, ezután sem kíván aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozni, s – az adott történeti kontextuson túl – senkit sem kíván lefasisztázni, lenácizni, ahogy lelibsizni és lekommunistázni sem.
Szerzői megjegyzés:
Az Új Művészet 2021/6 számának 50-51. oldalán azonos címmel publikált válaszcikkem a szerkesztőség számára eredetileg eljuttatott szerzői szövegváltozathoz képest, előzetes jóváhagyásom nélkül, a szerkesztők által önkényesen átszerkesztve és cenzúrázva jelent meg. Hiába kértem előzetesen a szerkesztőséget, hogy a lapszám nyomdába kerülése előtt juttassák el részemre a cikk megjelenésre előkészített, tördelt változatát, hogy az esetleges változtatásokat, saját szellemi tulajdonom jogi védelmének biztosítása érdekében, legyen lehetőségem jóváhagyni, erre sajnos nem került sor.
Miután a cenzúrázással szembeni sérelmeimet jeleztem a szerkesztőség felé, azt a választ kaptam, hogy a cikkem egy ponton „aktuálpolitizálni” kezd, amely az Új Művészet „szerkesztési elveivel” ellentétes. A szerkesztők a cenzúrázási gyakorlatuk melletti érvként hozták fel továbbá, hogy cikkemben Gaál József művészetét „súlyos aránytévesztéssel”, „tökéletesen (s némi rosszindulattól sem mentesen)” félreértelmezem, amikor azt „Bannon-nal, Trumppal, Le Pennel, Duginnal”, egyszóval a kortárs alt-right filozófiák egyik jelentős áramlatának is számító tradicionalista iskolával hozom összefüggésbe. A szerkesztők emellett fogalom- és jelzőhasználati döntéseimet is kifogásolva önkényesen kihúztak olyan kulcsfogalmakat is, amelyek hiányában a válaszcikkem kritikai iránya és intenciója jelentős mértékben, gyakran az érthetetlenségig torzult. Megtagadva ezzel egyfelől tőlem annak lehetőségét és jogát, hogy Gaál József művészetét saját autonóm véleményem és fogalmi apparátusom szerint értelmezzem. Másfelől, mivel hogy az esetleges összefüggést eredeti szövegemben nem kijelentés, hanem kérdés formájában artikuláltam, megtagadják Gaál Józseftől is annak lehetőségét, hogy kérdésemre érdemben válaszolhasson.
De ami ezen önkényes felülbírálási döntések kapcsán a leginkább felháborított, az éppen az, hogy az Új Művészet szerkesztői önkényesen, saját „szerkesztői elveikre” hivatkozva, ahelyett hogy elfogulatlan demokratikus párbeszédnek biztosítanának szakmai színteret, a vitában résztvevő felek közül az egyik fél, jelesül Gaál József irányába billenő részrehajlással aktív módon beleavatkoztak a vitába. Erre a részrehajlásra, amennyire írása színvonalára és véleményének kiforrottságára alapozva meg tudom ítélni, úgy látom, hogy Gaál József nem szorulna rá, viszont a szerkesztők cenzúrázási gyakorlata nem csupán súlyos szakmai, morális, sőt jogi aggályokat vet fel, de egyúttal rendkívül károsan hat az éppen általuk meghírdetett nyilvános vita esetleges további alakulásásra.
Azonaban a vitában résztvevő eddigi (és reményeim szerint soron következő) szerzők, valamint a szóbanforgó téma iránti tiszteletből mégis jobbnak láttam, ha a cenzúrázással szembeni sérelmeim helyett inkább magára a vitára fókuszálok. Erre tekintettel kértem a szerkesztőket, hogy ha már a nyomtatott szövegváltozat, saját tudtomon kívül, jelentős csonkításokkal jelent meg, legalább az Új Művészet online felületén szíveskedjenek az eredeti szöveget teljes terjedelmében megjelentetni. Mindezt a vita további kimenetelét illetően is fontosnak tartom jelezni, hiszen a fentebb említett cenzúrázási gyakorlat miatt az Új Művészet nyomtatott változatát többé nem tudom szakmaetikai szempontból megbízható fórumnak tekinteni. Éppen ezért, a két szövegváltozat közötti jelentéskülönbség követhetősége érdekében, az alábbi változatban, áthúzással jeleztem a nyomtatott számból kicenzúrázott részeket.
Illusztráció a XENOTOPIA, Volume 1. című Miklósvölgyi Zsolt és Nems Z. Márió által szerkesztett kiadványból ╱ 2020 ╱ T+U, Berlin, Budapest
Gaál József személyében a hungarofuturista mozgalom újabb taggal bővült. Az iménti mondatban nincs semmi meglepő, hiszen a hungarofuturizmus alapja egy olyan kozmikus hívás, amely születésétől fogva minden asztrális lény legmélyén ott cseng, csupáncsak fogékonyság kérdése, hogy ki és mikor hangolódik rá e csillagközi hívás értelmére. Gaál József festő, grafikus, szobrász, művészeti író, egyetemi docens, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja legutóbbi, Hungarofuturizmus vagy hungarofóbia? című, az Új Művészetben megjelent pamfletjével ékes bizonyítékát nyújtotta annak, amit már amúgy is sejteni lehetett, hogy művészként és gondolkodóként kifinomult galaktikus csápokkal és antennákkal rendelkezik ahhoz, hogy meghallja, sőt érdemben válaszoljon is a benne szunnyadó hungarofuturista hívásra.
Mindenekelőtt felismerte azt, hogy a hungarofuturizmus, illetve a mozgalmat meghirdető manifesztum egy olyan inkluzív nyelvre és abból kibomló fogalmi-esztétikai multiverzumra épül, aminek szellemisége („aki nincs velünk, az is velünk van”) az ő saját autonóm művészeti praxisát, illetve még az egyébként fogalmilag zavaros, ideologikusan pedig gyanakvó gondolkodói világát is magába képes foglalni. Gaál nem csupán bekapcsolódik a mozgalomba, de tovább is gazdagítja, rétegzi, differenciálja azt. Vagy ahogy a konklúzióban maga is jelzi, vitaindítója is voltaképp egy „túlazonosulás”, hiszen „segíti a ‘fertőződést’ generáló [hungarofuturista] taktika működtetését”.
A most következőkben röviden a szöveget átható ideológiai gyanakvást szeretném reflektálni. Terjedelmi okokból kifolyólag nem tételesen kifejtve, hanem a hagyomány fogalmának értelmezéséből kibontva, amely körül az egész pamflet terminológiai televénye is bonyolódni látszik. Teszem mindezt a hungarofuturizmus értelmezését és a vita további termékeny előmozdítását célzó legnemesebb szándékkal, hogyha már a szerző Nemes Z. Márió Öngyulladó magyarság. Hungarofuturizmus és metaarchaizmus. Gaál József: Trianon-heraldikák című, e lap 2021 februári lapszámában megjelent cikkének legfőbb kritikai állításaira nem is reagált, legalább a vitairat ideológiai vádjaira reflektáljak.
Az már az írás legelején nyilvánvalóvá válik, hogy Gaál értelmezése szerint a hungarofuturizmus hagyományfelfogását és az avantgárd tradícióhoz való kapcsolódást valamifajta zárt, akadémikus és „retrográd”, ráadásul posztmodern cinizmussal átitatott elitizmus jellemzi. Ezzel saját autentikusnak vélt tradíció-értelmezését állítja szembe, amit programszerűen – amúgy szintén meglehetősen elit akusztikával bíró – „metaarchaizmusnak” nevez. Gaál felfogásának legnagyobb problémája, hogy morálisan és politikailag letisztogatott, tehát monolit hagyománycsomagokban gondolkodik.
A hungarofuturizmus hagyományfelfogása ugyanakkor, ahogy azt egy nemrégiben Nemes Z. Márióval közösen megjelent interjúnkban is jeleztük, nem archaizál vagy muzealizál, vagyis nem egy letűnt korba visszatoloncolt és rögzített „múltként” tételezi a hagyományt, hanem radikálisan nyitott, velünk és bennünk élő, lélegző és lüktető, virtualitásként értelmezi azt. A hungarofuturizmus tehát nem hagyományőrző, pláne nem hagyománytagadó mozgalom, mert ebben a felfogásban a hagyomány nem a „múltból”, hanem éppenséggel „eljövendőként” mint a valamivé-válás lehetősége kísért bennünket.
Ebből a szempontból fontos megjegyezni, hogy a hungarofuturizmus a nyugati eszkatologikus gondolkodást (és az ebbe integrálódó baloldali utópia szellemét) fogva tartó célelvű, egyenesvonalú történeti időkoncepcióval szemben tér- és idő-hurkokról való spekulációt kezdeményez. Ennek szellemében a tradíció nem más, mint a távollétükben is jelenlevő, virtualitásukban is elevenen ható „eredet-örvények” (Walter Benjamin) hálózata. Ezt nevezi a mozgalom ancesztrális futurizmusnak, ami a NER pragmatikus politikai diskurzusával, vagyis a társadalmi-kulturális tereket Carl Schmitt ellenség/barát-logikája alapján felosztó tradíciógépezettel szemben érvényesíthető művészeti alternatíva. A fő kérdés azonban az, hogy Gaál József „metaarchaizmusa”, amit cikkében a hungarofuturizmus hagyománykoncepciójával szemben tételez, hogyan viszonyul a NER szimulákrumgyártó tradíciógépezetéhez? Vagyis miként választja le magát attól, ha egyáltalán le akarja? Hogyan határozza meg viszonyát a “népieskedő, már megszületésük pillanatában is parodisztikus hatású, kifacsart pátoszformákkal túlbuzgó módon hatalmat kiszolgáló művek[kel]” szemben? Ha leszállna a retromodernista unvierzalizmus ideológai fellegvárából, ami nem más mint a politikaitól megtisztított autentikus ősiség látszatbirodalma, akkor hogyan értékelné a nacionalista esztétika által működtetett propagandaművészetet?
Illusztráció a XENOTOPIA, Volume 1. című Miklósvölgyi Zsolt és Nems Z. Márió által szerkesztett kiadványból ╱ 2020 ╱ T+U, Berlin, Budapest
Mely propagandaművészet egyébként nem csupán a honi, de a nemzetközi szélsőjobboldali mozgalmak egyik legfontosabb ideológiai fegyvere is. Gondoljunk itt az újnacionalista diskurzusoknak a kortárs képzőművészeti színtérbe történő betörésére, így például az úgynevezett „Trump-wave” vagy „fashwave” (fasiszta vapowave) mozgalmakra, amelyek nem mások, mint az alt-right és a neonáci retrofuturista esztétikáknak a poszt-digitális művészeti alakulásokra adott kurrens reakciós válaszai. De éppúgy említhetjük Jonas Staal kortárs holland művész Steve Bannonról szóló projektjeit is, amelyekben az amerikai alt-right vezéralakjának számító Bannon szélsőséges nacionalista, gyakran összeesküvés-elméletekre épülő újmédia-munkássága mint konceptuális művészeti praxis kerül tematizálásra. Ezekben a posztinternet művekben az a közös nevező, hogy a nacionalista, etnikailag homogénként felfogott kulturális törekvéseket fiktív eredetmítoszokkal keretezik. E szélsőjobboldali digitális neo-folk esztétikák azonban az „autentikusnak” vélt ősiség vágyképzeteit internacionalista művészeti törekvésként kompromittálják, amennyiben valódi céljuk nem a hagyomány(ok) gondozása, hanem éppenséggel a 68′-as életmód-forradalmak, a neoavantgárd, és egyéb progresszív művészeti-társadalmi mozgalmak szubverzív energiáinak kisajátítása. Mindezek azért fontos példák, mert a NER tradíciószimulákrumai valójában geopolitikailag éppen ebbe a nemzetközi léptékben hálózatosodó újnacionalista diskurzusokba illeszkednek. Elég itt csak a Bannon által kezdeményezett „A Mozgalom” (The Movement) elnevezésű populista-szélsőjobboldali internacionálét említeni, amely egyebek mellett az Alternatíva Németországnak (AfD) pártot, az olasz Északi Ligát és az Öt Csillag Mozgalmat, az egykori francia Nemzeti Frontból alakult Nemzeti Összefogást igyekszik egyetlen nemzetközi összefogásba tömöríteni.
Ezek a kortárs toxikus nemzetközi nacionalizmusok azonban nem csupán politikai, de intellektuális szinten is kitapintható közösséget formálnak. Gaál „metaarchaista” koncepciója kapcsán érdemes feltétlenül megemíteni, hogy a kortárs ezoterikus-spirituális alt-right ideológiája egyebek mellett a metafizikai tradicionalitás gondolati hagyományára vezethető vissza, amely olyan szerzőket foglal magában mint René Guénon, Julius Evola, vagy éppen Vlagyimir Putyin tanácsadója, Alekszander Dugin. Fontos volna tudni, hogy Gaál József ősiség- és hagyományszemlélete miként viszonyul a tradicionalista iskola koncepcióihoz, vagy az azok körül bonyolódó újabb szélsőjobboldali-populista politikai mozgalmakhoz?
Ha ugyanis a hungarofuturizmus „derűs patriótizmusából” (Bán Zoltán András) következő nyitott hagyomány-felfogást rosszindulatú gyanakvással valamiféle hungarofób posztmodern cinizmusként értelmezi, akkor mit gondol ezekről a toxikus szélsőjobboldali törekvéseknek a hipercinikus ideológiai konstrukcióiról? Úgy látszik ugyanis, hogy Gaál József ebben a konfliktusban leginkább egyfajta retromodernista művészeti univerzalizmust választ, amely látszólagos felmentést ad neki az alól, hogy elhelyezze magát az említett multipoláris konfliktusmezőben. Álláspontja azonban valójában nem képes egy olyan vágyott magaslati pontra elvinni bennünket, ahonnan szétnézve e konfliktustérkép domborzata kisimulhat, hiszen Gaál eszképista univerzalizmusa csupán e konfliktusok és permanens krízisek egyik lehetséges szimptómájaként lepleződik le.
De azt is mondhatnánk, hogy Gaál „metaarchaizmusa” egy olyan kibillent keringési pályán bolygó hungaronautához hasonlít, aki hol közelít, hol pedig távolodik a hungarofuturisták orbitális repülési pályájához, de forgási sebessége és a forgáshoz szükséges energiája többnyire megegyezik a mozgaloméval. Aki nincs velünk, az is velünk van.