Öngyulladó magyarság
Hungarofuturizmus és metaarchaizmus Gaál József Trianon-heraldikák című kiállítása kapcsán

Gaál József: Trianon heraldikák I.

Most csak két dologra emlékeztetnék: a spontaneitás egyszerre utal a mozgalomtól való (relatív) függetlenségre, illetve az esztétikai működésmód (ön)gyulladásszerű jellegére, mely sok esetben a parodisztikus (ön)irónia rögzíthetetlenségéből fakad. 

Előzetesen arra gyanakodtam, hogy a Trianon-heraldikák esetében is erről van szó. Trianon amúgy is nemzeti-történelmi önelbeszéléseink traumatikus címerpajzsa, az az összeegyeztethetetlenségi zóna, mely egyszerre alapozza meg és törli el a „mi, magyarok” lehetőségét. Mit gondolunk Trianonról? Mindent és semmit. „Fáj Trianon, mert elvesztettünk valamit, amit nem ismerünk, amit nem szeretünk, és ami nem hiányzik.” Mit gondol a kortárs képzőművészet minderről? Nagyjából ugyanígy ugyanezt. A téma problematikussága ellenére az utóbbi időből említhető néhány izgalmas kiállítás, például a 2017-es OFF Biennálé keretében bemutatott Nekem Trianon és A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar trilógia), illetve a 2020-as Soha ne mondd, hogy soha (Trianon 100). Vagyis Gaál József tárlata ebbe a művészeti (illetve az emlékév által gerjesztett presztízsrendezvényi) kontextusba érkezett, a következő felütéssel: „Mítoszokkal már nem lehet értelmezhetővé tenni azt, ami értelmezhetetlen, ma már a vesztesek története csak téveszmeként élhet tovább. Csak a hatalom mítoszai uralkodhatnak, csak a győztesek történelme lehet univerzális. A magyarok történetére csak a magyar figyelt, s már ő sem. Már a nemzetre gondolva is bűntudata van, elszégyellve magát már mániás belső monológgá válik a vesztes magánmítosza.”

Már Gaál programadó szövegének elején érezhető a „mítosz” ellentmondásos jellege, hiszen a mitizálódás mintha egyszerre segítené és akadályozná az értelmezést, mely antagonizmus Trianon mitikussá válásában is tetten érhető. Vagy csak a mítoszok jellegével van baj? A győztesek és a vesztesek mítoszai közti egyenlőtlen hatalmi viszonnyal? Ugyanakkor kik is pontosan ezek a szereplők, akik mítoszokkal vívnak hermeneutikai csatát, melynek valószínűleg se a győztese, se a vesztese nem kerül közelebb önmaga vagy a Másik megértéshez? Gaál egyértelműen a „magyart” jelöli meg vesztesnek – akinek mítosza („értelmezése”) csak „magán” lehet, míg a győztes, a nem magyar mítosza, univerzálissá válik. A csonkamagyarok veszteségidentitása és a nem magyarok univerzalitása közti ontológiai különbségtétel szűkös világot tár fel, világos hogy erre a szadomazochisztikus történetre csak a magyar figyelhet, de nem valamiféle idegen erő általi kisemmizettség miatt, hanem mert ezt a kafkai odút a magyarok hozták létre önmagukban, hogy ezáltal hozzák létre önmagukat mint tiszta veszteséget: magyar = fájdalom. És ez nem áldozathibáztatás, hiszen ebben a „magánmítoszban” végül is mindig a vesztes nyer, mert a belső monológ a Másik hiányában állítja elő a trauma negatív univerzalizmusát. Ez a Trianon-mítosz nacionalista és/vagy „etnoanarchista” (Tamás Gáspár Miklós) konstrukciója, melyet hungarofuturista szempontból nem idegen „győztesek”, hanem a nemzeti tudattalant belülről gyarmatosító Nemzetgép kelt életre.

Gaál József: Trianon heraldikák III.

A korábban említett Trianon-kiállítások fontos törekvése volt ennek a belső monológnak a megtörése egyrészt a csonkamagyar magánmítosz fikcionalitásának leleplezésével, illetve a győztesek és vesztesek közti megkülönböztetés univerzalizmusának lokális-heterogén perspektívák alapján való szétírásával. Gaálnál mindennek nyoma sincs. Trianon egyedül a magyaroké. Akik aztán öngyulladásszerűen őrülnek bele abba, hogy egyetlen tulajdonuk saját létük mint seb, hiány és „fantomfájdalom”. Ez a motívum hungarofuturista szemmel különösen érdekes, hiszen a nacionalista identitásprogram skizoid kísértet jellegére utal, melynek működését Tamás Gáspár Miklós Trianon összefüggésében a következőképp fogalmazta meg: „A »magyar« (fogalom, képzet) mint olyan skizoid, mert pretrianoni értelemben szellemi és politikai, illetve poszttrianoni értelemben etnokulturális és fajbiológiai-genetikai. A kétféle jelentésárnyalat folyamatosan vibrál, újabb és újabb kombinációkba rendeződik, inherensen bizonytalan, villódzik, reszket, meg-megszakad.” Gaál költőien hisztérikus szövege egész pontosan jeleníti meg ezt a „villódzást” és „meg-megszakadást”, miközben átadja magát a trianoni „Hüdra epéjében termelődő méreganyag” skizoid hatásának. Hungarofuturista szempontból a kérdés az, hogy ez a fertőzéses azonosulás mennyiben képes felforgató túlazonosulássá válni, vagyis mennyiben tudja saját túlzásai által kiforgatni önmagából a belső monológot.

A szöveg szerintem a határán áll ennek a lehetőségnek, ugyanakkor a képanyag nem segít, mert ahelyett hogy vizuálisan „beleírna” a belső monológba, inkább csak megerősíti annak negatív univerzalizmusát. A ragasztásra, festésre tépésre alapuló kollázstechnikával (de)formált tizenegy vörös emberalak Gaál korábbi metaarchaikus munkáinak poétikáját építi tovább. A képek érzéki-materiális ereje egy megrázó antropológiai válságra utal, melynek az emberiség- vagy művészettörténethez való viszonyát ugyanakkor nem lehet pontosan meghatározni, de épp ez az anakronisztikus villódzás (a maradvány és „protézis” beazonosíthatatlan közvetettsége) lenne a sikeres metaarchaikus művek egyik záloga. A posztmodern és (retro)modernizmus közti feszültség ebben az esetben azonban nem érvényesül hatékonyan, mert nem tudja differenciálni a magánmítosz (Gaál szövege által sikeresen elszabadított) univerzalizmusfertőzését. Szemléletes az alakok kontextualizálását végső soron „feladó” Sinkó István mondata: „S ha már történelem – s heraldika –, lehetnének ezek Dózsa megégetett, megkínzott parasztjai, két világháború katona- és civil áldozatai, egyszóval bárkik, akiket széttépett a történelem.” Sinkó mindezt az ábrázolás gazdagságaként dicséri, de engem balsejtelem fog el ettől a tágasságtól, mert az Ember és a csonkamagyar széttépettségének a magánmítosszal összefüggésbe állított azonosítása a Trianon mint „minden és semmi” ürességébe börtönöz vissza minket. 

A nacionalista magánmítosz „Hüdra”-jellege végső soron abban is megnyilvánul, hogy képes magába kebelezve dekontextualizálni önmaga alternatíváit. Gaál alakjai, ahogy azt több recenzens találóan megállapítja, Frankenstein-szörnyekre, monstrumokra, hibrid torzólényekre emlékeztetnek. Ugyanakkor Mary Shelley Frankenstein-szörnyének nemcsak a széttépettség a tragédiája, hanem az is, hogy identitását „apja” határozza meg, hiszen még nevének „helyét” is Frankenstein doktor bitorolja. A hungarofuturizmus szerint a csonkamagyar monstrumot a Nemzetgép gyártja, ugyanakkor a belső monológ magányában nem tehető fel az identitásra vonatkozó reflektált kérdés, hiszen a negatív univerzalizmus elleplezi saját eredetét a győztesek és vesztesek ontológiai elhatárolásával. Mit lehet ilyenkor tenni? Az egyik lehetséges út a fájdalomideológia élvezetaspektusának leleplezése a vágy felszabadítása által. Ez lenne a Trianonná válás hungarofuturista taktikája, mely a töredéklétben a rizomatikus kéj mozgásszabadságát keresi: „A posztmagyarság számára Trianon ezért a nomáddá levés régi-új metamorfózisát jelenti, egy olyan pogány ünnepélyt, mely szökésvonalak földrajzává írja vissza a Központi Seb Történelmét.” Vagyis a „Hüdra” hibridizációjával szemben ellenhibridizációt kell művelni, noha ennek a bekebelezési versenynek a kifutása, illetve a metaarchaizmus (ön)gyulladási hatékonysága ebben a kontextusban egyelőre nem határozható meg pontosan.

Godot Galéria, 2020. XI. 14-ig