Játékos jelhagyók
Szabados Árpád, Szirtes János és Ujházi Péter művei a Magyar Nemzeti Bank kortárs gyűjteményéből

Tolnay Imre

Borító és ikonkép

Kiállítási enteriőr ╱ Vonaltörténetek ╱ Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Magyar Ispita ╱ 2024

A győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Magyar Ispita nevű időszaki kiállítóhelyén Szabados Árpád, Szirtes János és Ujházi Péter vonaltörténeteivel találkozik a látogató január közepéig Pápai Emese és Sipos Tünde kurátoroknak köszönhetően. Nem tudjuk pontosan, milyen mértékű felszabadultság és játékosság vezette a barlangrajzok ősemberének kezét, de valószínűleg inkább az égiekre hatni akaró hitelességvágy és a túlélés (értsd sikeres vadászat) motiválta a vadászrítus kellékeiként születő akkori képeket, mintsem önfeledt, vidám rajzolgatás-festegetés.

Ebben tehát nem annyira, vonalgazdagságukban, ösztönösségükben azonban számos rokonság fedezhető fel a három kortárs-klasszikus közül elsősorban Szabados Árpád és Szirtes János képei és a sziklarajzok között. Szabados készített is a 90-es évek közepén 20. századi barlangrajzoknak tekinthető, általa Barlangnak elnevezett, grafikai „ikonosztázt”, sorozatot. Itt és most azonban az ezt követő évek művei szerepelnek: Lények című képpárosán (1999) a természet meleg színeit használja, oldott festékfoltokként, gyermeki ösztönösséggel és felszabadultsággal rétegezve a fehér papír adta képmezőt. Még kevesebb komponáltságot, hangsúlyt, szerkesztettséget találunk a Növények II. és a Madaras II. és III. című, nagyobb méretű festményeken, ezek örömöt sugárzón, ég felé kitárulkozón, bátran szétszórt, nagyjából azonos motívumokkal töltik meg az álló formátumú felületet. A laza szövetű, légiesen burjánzó, organikus képhálók kapcsán érdemes megemlíteni, hogy ezek készülése időszakában lett Szabados, idősödvén, újra apa. A kiállítótér négy egymásra fűződő teremsora első, legnagyobb helyiségébe lépve a legnagyobb falon a művész hatalmas, négy részből álló, erőteljes színvilágú és centrális erőterű képe (Hamvasnak készülő, 2014) fogadja a nézőt. Szomszédságában pedig a tekintetet középtengelye felé húzó, organikusan geometrikus, erős színkontrasztjaival lüktető, Szimmetrikus sorozatból című festményt és a Késői üzenet Korniss Dezsőnek I-II. című, finom átló mentén rajzos és festői elemeket társító képeit látjuk Szabadosnak. A 2017-ben elhunyt művészről így írt Nátyi Róbert: „művészetének hiteles bázisát jelentette a tradíciókhoz több szálon történő kötődés, amely persze rá jellemzően csak nagyon távoli analógiákon keresztül mutatkozik meg. Szellemi értelemben éppúgy merített Míró, Vajda vagy Korniss életművéből, mint ahogy a mitikus, archaikus alakításmódok sem álltak távol tőle. Felszabadulva, gátlásoktól, látási konvencióktól mentesen, mindezt a leghétköznapibb, banális élményeken keresztül mutatta be, ahol a gyermeki rácsodálkozásnak éppolyan létjogosultsága van, mint a kifinomult akadémista festői gyakorlatnak.”[1]

A rituális és játékos, ösztönös, ősi spiritualitással fűtött jelhagyás Szirtes János itt szereplő képei nagy részére is jellemző, miközben életműve igen sokoldalú: markáns performanszaival, akcióművészetével vált ismertté az 1980-as években, ugyanakkor a képgrafikából indult, és az az egyik legerősebb fundamentuma festészetének is. A kiállítóterem-sor második szobáját az idén hetvenéves Szirtes vonaltörténetei töltik meg. Madár 1-2. című, 1987-es képpárján a madár röpte könnyedségével ró fekete és színes jeleket, gesztusokat a fehér felületre, szikár fekete vonal- és foltrendszerével felülírja a finom, puha, színes foltrendszert. Alapigazság című művén a fekete gesztusok erősebb, súlyosabb tömegek sziluettjeiként öltenek testet, és erőteljes hálózatukat kiegészítik, átszövik puha füst-korom nyomok is, mely metódusa a képalkotás ősi, rituális küldetését idézi. Szirtes kisebb-nagyobb sorozatokban gondolkozik, szériái darabjainak asszociatív képelemei folytatják, feltételezik egymást. A képmező újabb beavatási rítusának lehetünk tanúi a Hi, a Szevasz és az Üdv címekkel megjelölt, 2010-es munkáin, amelyeken a fröcskölt festői alapra maszkolt, olykor repetitív motívumok variánsai teremtenek ritmikus képüzeneteket. Bíborbanszületett Konstantin című festményén a rétegzettség nagyon gazdag, itt rendkívül oldott, emocionális, színes alapfelületre kerülnek a fekete, geometrikus és gesztusszerű alakzatok, melyeket pedig további fehér jelek mintázata sző át vagy ír felül. Ezen a képen térbeli és időbeli layerek kelnek életre, erőterében mintha valami pogány nyersesség szenvedélye és Bizánc rendje küzdene egymással.

A Vonaltörtének című tárlat legnarratívabb, de egyik legjátékosabb életműve Ujházi Péteré. Az alkotói hármas doyenjének munkássága az előbbiekéhez hasonlóan nagyon sokrétű, festészeti és grafikai tevékenysége mellett dobozműveket, kerámiatárgyakat, ember nagyságú edényeket és épületmuráliákat is készített. Tanulmányai után szándékosan vonult vissza Székesfehérvárra, mely város és vidéke – Árki és Nadap természeti közege és közösségi élete – máig alakítja munkáinak kimeríthetetlen gazdagságát. A jegybanki gyűjteményben szerepel egyébként két kiugróan nagy méretű alkotás: a tíz méter hosszúságot meghaladó, városi történetet elmesélő Buszmegálló és az ejtőernyőselyemre festett Fejetlenül című kompozíció. Ujházi számos munkáján megfigyelhető az anzix-szerű láttatásmód, így a 18 kis kép című akrilfestményen is: aprólékos, jegyzetelő előadásmódban, de gyermeki felszabadultsággal és szókimondással, humorral fogalmazza meg véleményét a világ történéseiről. Alkotói vénája illusztratív, de a klasszikus képépítési elvek határait feszegető: festői atmoszférában mozognak illusztratív, olykor groteszk, olykor ironikus vagy jelszerűen absztrakt, máskor meg drámai alakjai, melyek viszonylatait gyakran egészíti ki, köti össze kis feliratokkal. Ez a különutas, hol gyermekien mesélő, hol pedig tárgyilagosan „kibeszélő”, fantáziaelemekkel gazdagon átitatott ábrázolásmód érhető tetten a 2003–2005 között készült, Kis tűzijáték, Külföldi szellemek és Végzetes esti fények a Kerepesin címekkel jelzett, valamint a 2013-as Óriás pár című Ujházi-műveken. Képeinek expresszivitása szinte mindig egy más töltésű, egyedi és megismételhetetlen hangulatra fókuszálásban és annak bátor „kimaxolásában” rejlik. Nadap április című rendkívül festői, már-már klasszikus táblaképén például élénk gesztusokra épülő, igazi élményfestészet valósul meg.

Az MNB gyűjteményét a három kiemelkedő alkotón keresztül méltón reprezentáló győri tárlat ezúttal a vonal sokrétűségére épít tehát, de ezzel jóval többet tesz: egyéni világokat tár fel, és egyúttal mikro-makro univerzumokat nyit ki, amelyekben hol sejtelmesen misztikus, hol pedig szókimondóan plasztikus módon „történik meg” és tárul fel a valóság.