A képmutatás vége
Fresh Meat 2026

Simon Bettina

A képek a mindennapjainkban megszokott, túlzásba vitt, aztán újra megszokott használata a képmutató kifejezés átalakulásához vezet. A képeink helyettünk állnak, és képviselnek minket, helyettünk beszélnek. Elmosódik a kifejezés éle, elmosódnak a határok valóság reprezentációja és a túlzás, a szépítés, a csalás között. Érvényteleníti a képmutató kifejezés eredeti jelentését, ugyanakkor rá is irányítja a figyelmünket.

A figyelem pedig arra irányul, hogy mi történik. A képmutatásnak vége. A fényképek, amiknek a hangját, ha csendben vagyunk, hallani fogjuk mi is, ma készültek, de nem ettől válnak aktuálissá. Azért fontosak, mert amit létrehoznak, különbözik attól, amit szabad szemmel megfigyelhetünk. Az itt látható fényképek a valóságunkat, a kort, amiben élünk, egyszerre dokumentarista és lírai módon tárják elénk, és érdemes alaposan megfigyelnünk, mi történik, mert a fényképeken kívül nem élhetők át közösen.

Kétféle fénykép létezik. Az egyik esetben egyértelmű, miről van szó. Nevezhetjük ezt dokumentarista iránynak, riportfotónak vagy szociofotónak is. A másik eset ennek éppen az ellenkezője, és lehet nagyon hasonló az említett kategóriákhoz. A kettő között a játék a különbség. A játék lényege pedig a további lehetőségek keresése.

A 2026-os Fresh Meat kiállítóinak eredetisége abban ragadható meg, hogy nem horgonyoznak le egyetlen lehetséges útvonal mellett, hanem keresik, hogy a műfajban eleve meglévő referenciális viszonyt hogyan lehetséges minél finomabban elmozdítani. Elemelkednek a referencialitástól, miközben alattuk hangosan süllyed a hajó. Képeik a kapcsolatteremtő erejük miatt fontosak. Képesek alakítani, hogy mit gondolunk a közösségeinkről, és retorikai jelentőségük is van.

Pedig a fényképészek végig csendben maradnak. Nem is az a dolguk, hogy érthetően elmondják a gondolataikat, hanem hogy bevonjanak minket a csendbe, amit létrehoztak. Nevezhetjük képnek ezt a közös csendet. A fénykép csendje felszabadít a történetmondás paranoiája alól, és a hiábavaló rekonstrukció fojtogató élménye nélkül avat be a titokba. A játék, aminek részesei vagyunk, konstrukció, fantázia és szabadság.

Nem dönthető el elvágólagosan, nem válaszolható meg véglegesen, hogy fontos-e a művészet, és mégis folyton keressük rá a válaszokat. Ma sokszor találkozunk azokkal a példákkal, amikor a művész a műveken keresztül fontoskodóan a fontos dolgokról beszél. A hallgatás, a csend ebből a megközelítésből nem olyasmi, ami figyelemre érdemes. Pedig ezek a képek a csend révén az empátia felé irányítanak tovább bennünket, és ez az egyik legfontosabb utat jelenti ma számunkra. Egyébként is nehéz nem egy korszak negatív összegzéseként nézni a fényképeket, amelyek túllépnek a komfortzónáinkon. Az ember idegpályák tánca Ákos Levente kalligrafikus minisorozatán. Csicsely Roland megmutatja a torzulásainkat. Gyuricza-Osváth Juditot a bezártság foglalkoztatja, Hecker Sára megmutatja, mi van a remény után. Horváth Botond elvisz és segít tájékozódni ott, ahol kevesen tudnának három mondatot elmondani, ami nem felesleges. Molnár Eszter Zita rímeket hoz létre, melyek a többi képpel is párba állíthatók, bár nem jelenít meg embereket a csendes tájakon. A játék működik. Peczár Henriett szépen lemond a nagy szavakról, kerüli a nagy témákat, éppen ezért amit megmutat, nagyon is lényeges. Az, hogy naplóformát használ, felveti a kérdést, hogy hol vagyunk. Ez még a jelen egyáltalán? Vagy régi képek? Nem ma tudunk erre választ adni. Valaki most arról beszél, amiről még senki sem készített fotót. Legyen most csend – és ne figyeljünk arra, aki nem hozzánk beszél.

Szerkesztőség / Budapest Fotó Fesztivál

2026. április 13. – május 1.