A képnek van címe
Csoportos kiállítás a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakos hallgatóinak munkáiból

Ötvös Zoltán

Ikon- és borítókép: Szilágyi Barnabás: Éjjel rács van a csillagokon ╱  2025 ╱  vegyes technika ╱ 150×200 cm ╱ Fotó a művész jóvoltából

A kérdést a maga egyszerűségében szoktuk feltenni: Mi a kép címe? Ennek az egyszerű kérdésnek tisztázása a célom, illetve azt próbálom bizonyítani, hogy a kérdés merőben értelmes és fontos. Mert a kép azon túl, hogy ábrázol valamit („mi van a képen?”), és ez az ábrázolás nagyon sokféle lehet, és ez nem írható le pusztán az „absztrakt” és „figurális” ellentétpár mentén, és nem írható le csupán a „leíró” és „elbeszélő” felosztásban, és az akadémiai „valósághű”, „nem valósághű” osztályozással sem. E kiállítás éppen azt szemlélteti, hogy ennél jóval tágasabb a mai festészet spektruma.

Mert ha itt a komarnói Limes Galériában körbenézünk, akkor láthatjuk, hogy maga az ábrázolás lehet egyrészt reprezentáló, azaz a kép és annak tárgya képviselhet valakit vagy valamit, amit a címadás megjelölhet, vagy ha azt feleslegesnek gondolja, akkor az ábrázolt tárgy más valóságtartalmát hangsúlyozhatja. Másrészt illusztráló is lehet, azaz magyarázhat vagy szemléltethet, a címadás utalhat arra a valamire, amit bizonyít, igazol. Ezentúl lehet commemorator, azaz említő, emléket állító, a cím megjelölheti azt, aminek emléket állít a kép. Ezentúl lehet prezentáló, bemutató, megjelenítő, szimbolizáló, reprodukáló stb. És emellett láthatunk belső képalkotás által született képeket is, amik álmok, emlékek, érzések, traumák vizuális megfogalmazásával foglalkoznak vizuális metaforákkal, melyekkel visszakanyarodunk a szimbólumokhoz. Mert a kép és címének kapcsolata egyenes arányban áll realizmustartalmának mértékével. A címadással lehet legpontosabban beállítani a kép valóságfokát!

Ha megnézzük a korábbi századok festményeit, megállapíthatjuk, hogy egyetlen mű sem tarthat igényt arra, hogy a címe megmaradjon. A képek folyamatosan átkeresztelődnek, címeik változnak, a különböző korok eszméi és emberei más-más megközelítést adnak nekik, és aszerint nevezik át őket. Sőt, azok a festmények, melyek bevonulnak a kánonba, folyamatosan cserélik címeiket. És azok a felszínes művek, melyek viszont nem felelnek meg a klasszicitás követelményének, megtartják címeiket, és azokkal együtt porosodnak a raktárak mélyén.

Ezek szerint a „Mi van a képen?”, „Mit ábrázol a kép?” végtelenül egyszerű kérdéseket minden korban felteszik, csak a válasz koronként változó. Minden kor különböző dolgokat és motívumokat lát a képen, és aszerint nevezi el őket. Az interpretáció változó, miközben a kép állandó. Csendben van, köszöni szépen, teszi dolgát, hívják ahogy szeretnék. Mindenkinek jogában áll a képeket átkeresztelni. A képcímadás átalakíthat jelentéseket. Az átnevezéssel egy illusztratív kép szimbolikussá válhat, egy leíró pedig akár metaforikussá is.

Elsőként az absztrakt festők vetették el a képcím abszolút értékét, amikor „Cím nélkül” címekkel illették képeiket. Az absztrakt festő kereste az abszolút nem megnevezhetőt. Relativizálták a kép jelentését a korábbi abszolút jelentéssel szemben, avagy a művészetet abszolutizálták azzal, hogy a képcím relatív lett. Mert a festő optikája a szemében, a címadás pedig az agyában van, és azt a megosztottságot akarták megszüntetni, hogy a szemünk optikájába helyezzék a címadást is. Sikeres lépések voltak ezek a „tiszta festészet” felé mindaddig, amíg a képekhez nem kapcsolódtak jelentések, fogalmak, amik újabb címekkel párosultak, míg azok ki nem üresedtek. Avantgárdok voltak, de idővel saját koruk utolérte őket címekkel, avagy az előreszaladt vizuális realizmust beérte a fogalmi realizmus.

Ma a posztmodern utáni csend kétségében és csüggedésében újra hiszünk a régi formák szükségességében: múzeumokba járunk, mert keressük kifejezési eszközeinket. Múzeumi élményeink összekapcsolják a múltat a jelennel, amihez keressük kifejezési és fogalmi készletünket. Sokszor meglévő motívumokat appropriálunk, vagy azokból parafrázist csinálunk. De ugyanúgy járunk el a képcímekkel is: átvesszük, parafrazeáljuk őket. Minden csak az érzékenységünkön múlik. Érezzük, hogy olyan képcímet és kiállításcímet kell keresnünk, ami nem vesz el festményünk személyes és szubjektív erejéből, hanem azt védi és azt segíti, és ami egyéniségünket őrzi.

Ezen a kiállításon érzem, hogy a címek őrzik az alkotókat és a képet. Nem uralkodnak rajtuk, hanem a művekkel, illetve a művésszel azonosak. A művészet sokszor úgy jut el új eredményekre, hogy elveti, szétrombolja elődeinek eszközeit, és ebbe nemcsak a képalkotás tartozik, hanem a címadás is. Úgyis mondhatnám, hogyha a festészet három meghatározó alkotóelemét, a vonalat, a formát és a színt a névadással, a címmel rendezi újra meg újra. Ebben persze fontos, hogy a cím összhangban legyen a korával, mert a cím dinamikusan és folyamatosan változni fog, mert egyetlen festménynek sincs joga a kezdeti cím megtartásához! Ezek a címváltások persze semmiféle fejlődést nem mutatnak, hanem folyamatos hatás-ellenhatás mechanizmust, amivel a képnek a valósághoz, a kor realizmusához való intenzitását frissítik.

Persze egy valamire folyamatosan vigyázni kell, hogy a cím ne ölje meg a képet, amint az a konceptuális művészetben megtörtént. A cím felfalta a munkát! Ezúttal a képcímadás egyre kevésbé realista. A képcímek között vannak filozofikusak, nosztalgikusak, szimbolikusak, ironikusak, groteszkek, szatirikusak, abszurdak, idegennyelvűek, szlengesek stb. – és realisták, amik pedig legfőképpen az abszurditást emelik ki. Ebből is látszik, hogy a mai művészet és festészetfelfogás a fiatalok között empírián alapul. Az alkotó a nézőt a címmel vagy a megértésben vagy a látásban vagy az érzésben segíti, de cél lehet akár az összezavarás is, ami új dimenziókat nyithat. Mindenkire rábízom, hogy kinél melyik működik jobban.

Az itt kiállított számos munka a címeikkel együtt egy nemzedék totális kifejezése, amik megfelelnek önnön szükségleteinek, és kifejezik festészeti törekvéseiket. A képek válogatásainál ennek a széles képi spektrumnak a lefedésére törekedtünk. Végezetül felsorolom az összes munkacímet: Mitke, Papírvár, Magasan repül a daru, Ab Origine, A jó és rossz harca, Inverted Syphon, Cím nélkül, Lila, sárga, piros, Folyami, Komolyodik az ég, de a barlangban igazából ez mindegy, Rendetlen, Kiüresedve I., A nonfigurától megrettent torzó, Szent Kristóf és a pesti lapos galamb, Lebegő vörös, Cím nélkül, Vaddisznóbőr, Cím nélkül, Self-help, Rover, The Adventure of Pluto an Bunny, Ég a város, ég a ház is, Szélárnyék, Nem beszél, de mondja, Női nap az építkezésen, Közelítés, A fény rabjai, Gócpont, Smá, Fej késsel, Éjjel rács van a csillagokon, Csészelakók áldozása, Emberállat, Van még hova hazamenni, Függöny, Szotyiscope, Görnyedt a hátam, mióta a Máté pilóta.

Limes Galéria

Komarno

2025. 09. 12–30.