Bomlás, pusztulás, hiány
Horváth Rita kiállítása

Kishonthy Zsolt

A tárlaton korábbi és újabb festményei szerepelnek nagy méretbeli különbségekkel: a 30 centiméteres képek mellett embernagyságú műveket is láthatunk. Az utóbbi hét év terméséből származó válogatás bár tematikailag sokfélének látszik, szellemiségében nagyon is homogén. A 2018–2020-ban készült művek mind egy-egy belső teret mutatnak, befejezetlenséget, otthagyottságot, rendetlenséget sugallnak. A későbbi képcímekre és képtémákra jellemző hiány itt még csak áttételesen, de érezhetően van jelen. Hajléktalanok által használt, lakatlan vidéki házak tévében látott fotói rémlenek fel ezeket a szorongó, szorongató hangulatú képeket nézve. Már e műveken is gyakran feltűnik a nyílás, ez lehet ablak, de inkább ajtó, amely a későbbi képeken fontos, hangsúlyos elemként jelenik meg. Ez a bizonyos nyílás azonban a szokásostól eltérően nem kilátást eredményez a belsőből – ellenkezőleg, a rajtuk beáradó fény inkább elvakít, még a belső dolgokat is alig engedi látni. Furcsa ellentmondás jön ebből: a rés vagy nyílás, amely tulajdonképpen egy hiányt jelent a folytonosságban, itt éppen telítődik a beömlő fénnyel, ezért nagyon is látható módon láthatatlanságot, a láthatóság hiányát eredményezi.

Részben a van és nincs, illetve a volt és a nincs, a jelen és a múlt, a rend és az összevisszaság, a mulandóság felé, a megszűnés irányába való haladás jelenik meg hangsúlyosan művein. Nem véletlenül olvasható portfóliója szövegében az entrópia szó, amely a rendezetlenség mértékét jelzi, de végső soron a mindenségre is vonatkoztatható elmúlásra utal. Talán a képzőművészetben a legnehezebben megfogható, ábrázolható, inkább csak sugallható fogalom, fizikai állandó, az idő nyer itt felfogható formát a megjelenített hiány által. Mint írja kiállítása bevezetőjében, „a megjelenített helyzetek gyakran mintha elszakadnának a konkrét idő pillanatából: a jelen egyszerre válik megfoghatóvá és mégis bizonytalanná.”

Horváth Rita mintha tudományos igénnyel próbálná vizsgálni a relatív időt, a dolgok létezés helyetti hiányát, valamilyen űrt, ami a pusztulás és az enyészet után a dolgok helyére lép. Sok művészre volt már inspiráló hatással a modern fizika, csak a makro- és a mikrovilágokra jellemző törvények furcsasága, sőt gyakran lehetetlensége, legalábbis a mi hétköznapi világunkhoz viszonyítva. Ez a megközelítés persze becsapós, hiszen például a napjainkban oly divatossá vált thermodinamikai tételek csak a szubatomi világban érvényesek, de kétségkívül gerjeszthetnek új és érdekes gondolatokat. Mit ahogy a művészet maga is olyan új valóságokat hoz létre, teremt meg, amelyek nem föltétlen felelnek meg hétköznapi szabályinknak és törvényeinknek. A furcsa, a meglepő, a szokatlan mindig is az eredetiséget és leggyakrabban új, esetleg addig nem is létező értékeket képviselő műalkotások sajátja. Olyan nézőpontok jelennek meg, amelyek addig láthatatlan dolgokat mutatnak meg, illetve hoznak létre.

Egy ilyen kísérletet végez művei sorozatán keresztül Horváth Rita, amikor a pusztulás által létrejövő hiány tanulmányozása áll szemlélődése középpontjában. A korai képein látható „otthagyottság” későbbi művein már konkrétan az enyészetet jelenítik meg – nem is csak ábrázolják, hanem konkrét létezésükben mutatják (Árny I–III., 2020, Metamorfózis, 2019, Baldachin, 2023). Művei nem nélkülöznek bizonyos misztikusságot, néhol bizony borzongató helyzeteket ábrázolnak, akár állatalakokról (Megszűnés, 2022, Révület, Izzás, 2022), akár emberi alakokat rejtő, szellemekként vagy árnyakként megjelenő figurákról (Léthé, 2022, Merülés, 2023) van szó. A Léthé címmel talán az egyik legpótolhatatlanabb hiányra, az emlékek hiányára, az üresen maradó emlékeztre utal. Ez minden bizonnyal félelmetesebb vízió, mint az amúgy pótolható tárgyak hiánya, még ha azok talán kézzelfoghatóbb hétköznapiságukban könnyebben tetten érhetők is.

Miskolci Galéria

2026. március 1-ig