Future Structures
Madarász Rita kiállításáról

Muladi Brigitta

1929-es regényében, a Laughing Boyban Oliver La Farge egy indián nőről ír, aki a közösségtől távol nevelkedik, felnőttként meg kell tanulnia szőni, és azt reméli, hogy a szövés elsajátítása „beteljesíti idilljét”. De – mint ahogy mindenki tudja, aki sző –, a tanulás folyamata hosszadalmas: fizikailag, értelmileg és érzelmileg is. „Arról ábrándozott, hogy megint beleképzelje magát, de alig idő múltán megfájdult a háta”– írja La Farge. „Az állandó, monoton szövés merő tortúra volt, a festékekről pedig lényegében semmit sem tudott.”

Remélem, hogy Madarász Rita számára a sok tízméternyi, kézzel szövött textilek megszövése nem volt az. El kéne végre ismernünk, hogy a szövéshez szükséges képességeket senki nem ajándékba kapja. Hogy nem virtuális hálókban születnek, és nem kevesebb kell a megszerzésükhöz, mint „valós testi munka, materiális megértés és a szövő kéz bölcsessége”. (Jessica Hemmings) A szövőműhelyben Madarász Rita szálak, fonalak, csévék, felvetések, és nyüstök szövedékében kitartóan dolgozik a szövőszéken. A mindennapok hektikus tempójának a szövés rendezett ritmusai ellensúlyt adnak, és támaszt nyújtanak – az ember azt reméli, nemcsak az alkotónak, hanem a körébe vontaknak is.

Madarász Rita Future Structures című kiállítása, személyes és egyedi válasza új fénybe állítja és kérdőre vonja a szakma gazdag és régi történelmi örökségét, egy mély és kiterjedt gyökérzetű hagyomány különféle elemeit. Anni Albers, Szilvitzky Margit, Magdalena Abakanowicz, Cecilia Vicuña, Hannah Ryggen, Faith Ringgold, Sheila Hicks, Jagoda Buić, Lenore Tawney, Olga de Amaral, Iris van Herpen, Philip Beesley, Judy Chicago, El Anatsui, Daniel Rozin – olyan progresszív alkotók, akik a textilt magasművészeti szintre emelték, összekapcsolták a generatív művészetet, az interaktív művészetet, az adatvizualizációt, és a mesterséges intelligenciával való együttműködési lehetőségeket kutatták. A képzőművészetben egyre aktívabban jelen lévő textilművészetre számos tendenciát láthatunk manapság.

A Future Structure interaktív-kinetikus textilinstallációja merőben aktuális kérdésekkel foglalkozik, amelyben társadalmunk túltelített, jelenidejű információs modellje bontakozik ki. Ez a modell rengeteg területet ír újra, amelynek kapcsán a korábban kialakult diszcíplinák határai feloldódnak, és nem sejtett összekapcsolódások keletkeznek az élet különböző területei között. Ez az átjárhatóság, az izolált platformoktól való függetlenedés minden tervező és minden befogadó napi gyakorlatát áthatja. Ma és a közeljövőben globális szinten a szoftver határozza meg a közösségi, a kulturális és a gazdasági folyamatok metrikáit. Az intertextualitás jegyében telnek hétköznapjaink.

Ezt a szándékot látjuk az elkészült installációban, amelynek diplomamunka-opponense voltam, és többedmagammal a 2024-ben kurált Ars Electronica fesztiválon állítottuk ki, amelynek a MOME volt a meghívott résztvevője. Madarász felismeri és kibontja az említett jelenségek mögött meghúzódó anomáliákat, rámutat az ezekben megfogalmazódó, önmagukat folyamatosan újradefiniáló esszenciákra. A manuálisan, kézzel szövött, tradicionális textil az anyagtalan, digitális médiával való szimbiózisa primér szinten, már az esztétikai értelmezés előtt, médiakommunikációs szempontból is jó választás az említett probléma érzékeltetésére. A kézzel szőtt installáció a fizikai dolgok értékét tükrözi a digitális világban. Az installáció vizuális megjelenésében széles szalagokat vászonkötésben összeszőve, makrostruktúraként láthatunk, illetve az egyes szalagokon belül vászonból levezetett ripszkötést, amely jellegzetes bordázottságot mutat mikrostruktúraként.

A multidiszciplináris, több területet magában foglaló alkotói attitűd a munka kivitelezésében is megmutatkozik azáltal, hogy különféle szakemberek, együttműködő partnerek tudására is szükség volt a robotika és mérnöki területekről, akik alkotótársként vonódtak be a folyamatba. Az anyagok, akárcsak az emlékek és gondolatok ezrei, folyamatosan egymásra rétegződnek, átrendeződnek. A rétegek, a síkok meggyűrődnek, elhajolnak, szétszakadnak, és egymásba csúsznak. Egyvégtében való kibontakozás, kiépülés, átalakulás és átértelmeződés zajlik. Az installáció maga a folyamatos formálódás, újraalakulás, szétbomlás és újrastruktúrálódás. E dinamikus hálózat nem a „meglét”, mint inkább a folyamatos „létesülés”, nem a hierarchikusság, mint inkább a rizomatikus karakter jegyeivel bír, ahol a néző/befogadó maga is továbbépíti a térben artikulálódó észlelési-interpretációs-affektív-performatív hálózatot.

Moholy-Nagy László szükségét érezte annak, hogy a néző ne passzív megfigyelő legyen, hanem aktív részese az alkotási folyamatnak és saját érzékei fejlesztésének. Így fogalmazott: „Vitális energiánkat elsőként és mindenek előtt a térben való mozgáson keresztül használjuk fel […]. A térszervezés és az én megtapasztalása egyetlen folyamatban olvad össze.”

A Future Structure azt próbálja meg feltérképezni, hogy milyen viszonyban áll egymással a tér, az anyag és az ember. Mindezt a befogadó aspektusából, hiszen az érzékelés fontos szerepet játszik a tér és a textil befogadásában egyaránt. Az installáció lényegi eleme maga az ember, aki jelenlétének, energiájának és döntéseinek köszönhetően a rendszer részévé válhat mind szellemi, mind fizikai értelemben. A látogatók által felélesztett, egymásra vetülő, szövött struktúrák (vetülék és láncszalagok) egyedi szövetet alkotnak, a látszólag egymástól különálló egységek, mintázatok kölcsönhatásba lépnek, összekapcsolódnak a tér-szövet-ember együttállásban, amelyek fizikai valójukban ugyan megfoghatatlan, ám mégis létező jelenségek. A Soft Schematic kísérleti anyagminták befejezetlenségükkel az installációt előkészítő tervezői folyamat kísérleti fázisába adnak betekintést, amelyek elrendezése megegyezik az installáció működési mechanikájánál tervezett kapcsolási rajzával.

A szövéshez, az egyik legősibb kézműves-tevékenységhez gazdag szimbolika fűződik. A szövőszéken készített felvetés, valamint a szövés egymást keresztező függőleges és vízszintes fonalrendszere az univerzumra utal. A szövés folyamata a kozmikus teremtés tér- és időbeli szerkezetét jelképezi. Az Abandoned című munka, a Future Structure előző verziójából megmaradt, összesen 24 db, több száz méter fonal felhasználásával készült szövetszalagból áll a földre halmozva.

Textileken keresztül leírhatjuk önmagunkat, a társadalmunkat, a helyünket az univerzumban. A nyelvben megtalálható számos textilhez kapcsolható kifejezés, amelyeket az élet leírására használnak: sző, szövet, szöveg, szövevény, szövedék, fonal, vonal, szál, hangszál, az élet fonala, a valóság szövete. „Nincs több ideje száz esztendőnél, de ezer évre sző terveket.” A különböző tudományágak is használnak textiles terminusokat, Lee Smolin fizikus szerint „az űr talán hurkok hálózatának szövedéke, épp úgy, ahogy egy darab anyag is a szálak hálózatának szövedéke.” Szövőnők készítették az Apolló–11 űrhajó számítógépében használt memóriát, innen van az angol beceneve is, a „LOL memory” (little old lady), apró öreg hölgy. Láthatatlan szálak szövik át az életünket, mindennapjainkat, az egymáshoz tartozás pókhálói. A textil egy metafora, a megismerés kiváló módja, ahol a megismerés alatt érzékelési tapasztalatot értek. A makrokozmosz és a mikrokozmosz szövedéke, egy második bőr, egy élő membrán és a következő interface az ember és számítógép közötti interakcióban. Madarász Rita számára a kapcsolódás fogalma a legfontosabb a textil témakörében.

Vajon milyen hibákat vétünk még a mind sűrűbben körénk font virtuális hálók megértésében, ha engedjük, hogy a társadalom és a bennünket összekötő hálók szövése eltávolodjon egymástól? Az installáció fő irányultsága a kialakult, átjárható szimbiózisok kritikája-e, avagy annak lehetőségeinek kutatása? Egy újfajta, letisztult, érzéki és mégis megérinthetetlen interakcióra hívja fel a figyelmet, vagy inkább egy létező modell hibáira, a konstruált valóság fragmentáltságának állít görbe tükröt?

▬▬▬▬
Madarász Rita: Futures Structures
K11 Labor
2025. március 4-ig
Kurátor: Viski Noémi