Neveden szólítalak, enyém vagy
Kritika Koller Margit kiállításáról

Tomcsányi Sára

1 Az idézet Ferencz Mónika: Ragaszkodás című verséből származik, mely a kiállításon is megjelenik.

Koller Margit szobrászművész Az enyhülés tere – Helyteremtés a perinatális gyászban érintetteknek című kiállításán a fájdalom és a veszteség nem építészeti pilléreken, tartóoszlopokon vagy hősi emlékművek vállán oszlik el mint láthatatlan súly, hanem női kórusszólamokból font védőháló tartja (és nem csak a megnyitó eseményen, ahol a Varsányi SzIrének tagjai énekeltek), mely erős, ugyanakkor láttatni engedi a terhet, amit tart. A kiállítás egészén végighúzódó művészi narratíva azt az érzetet kelti, hogy a nemzet férfihősei uralta köztereinken a női közösségi reprezentáció utópiaszobra nem sorfalat képezne, hanem az elképzelt szoborcsoport tagjai egymás felé fordulnak, vállaik közösen tartják a veszteségeket – de nem mindegyik test egyedül, csendben küzd a sajátjával, hanem egymást meglátva és meghallva elmondják történeteiket, hogy kiszabadulhasson az a belső gyász, amellyel – reprezentációs lehetőségek nélkül – nagyrészt egyedül, csendben küzdenek.

A tárlat a perinatális gyász fogalma köré épül és az ezt átélt és átélő családok számára kíván biztonságos fizikai és mentális teret teremteni. A fogalom elmagyarázása már önmagában edukatív, ugyanis a közbeszédben ritkán találkozni ezzel a kifejezéssel. „A perinatális gyász és veszteség magában foglalja a spontán vagy művi vetélést, a késő magzati és a születést követő, 30 napon belüli csecsemőhalálozást. Továbbá idetartoznak a kora- és császárszülések, az asszisztált reprodukcióval kapcsolatos veszteségek, mint a meddőség, a beültetés előtti és utáni veszteség, valamint a magzati redukció. Tágabb értelemben részét képezik az olyan érzelmi és pszichológiai sérülések, amelyek a nem megfelelő bánásmód, a megalázottság, a kontrollvesztés vagy a születési tervtől való eltérés okozhat” – olvasható az ISBN+ Galéria falain, illetve idetartozik és a sorok mögött megbújik még a szülészeti erőszak is, mely szintén egy fontos, kevésszer megnevezett fogalom.

A perinatális gyász feldolgozásához ma Magyarországon sem hely, sem intézményesített forma nincs kialakítva, ennek megmutatására és áthidalására törekszik a kiállítás, mely az építészet és szobrászat határmezsgyéjén mozog. Fő eleme egy életnagyságú szobor, mely egy a perinatális gyászban érintettek számára tervezett, köztéri szobor pontos mása. A nagy méretű szobor egy malomkőre emlékeztet, középen egy mélyedés húzódik benne, ahová a művész elképzelése szerint egy átlagos méretű felnőtt pont belefér embriópózban összegubózódva, mely a szomorúság és a gyász póza, ugyanakkor az élet kezdetének, a megszületés előtti időszaknak is. Koller Margit korábbi munkáiban is fontos szerepet töltött be az észleléssel való játék, a néző megszokott észlelési módjából való kibillentés, ehhez hasonlóan a szóban forgó szobor körbeöleli és -veszi azt, aki rá- vagy belefeküdve részévé válik. Az alkotás hiába köztérre szánt, itt a galéria lenti helyiségében kapott helyett, ahová a sejtelmes vörös fényben leereszkedni már-már szakrális élményt jelentett, főleg a megnyitón felhallatszódó, a Varsányi SzIrének feminista kórus tagjainak egymással harmonizáló dallamaiban. A medenceszerű, az anyaméh negatív lenyomatát idéző mélyedésben a perinatális gyászhoz köthető érzelmek megélése testi folyamatokon keresztül indulhat vagy mélyülhet el. A szomatikus gyászfolyamat lényege az érzelmek megélésének engedése, erre invitál a tér és a benne elhelyezett szobor, melybe belefeküdve egészen más kapcsolatba kerül a témával az ember, mint fentről, távolabbról szemlélve.

Érdekes az a feszültség, mely a köztér- és valamilyen módon mindig privát galériatér, a látogatók és a feltételezett járókelők között húzódik – különleges élmény kiállításon látni egy köztéri szobor tervét, és nemcsak papíron megjelenítve, hanem teljes életnagyságában. A gyakran szégyenérzettel párosuló gyászfolyamatok megélése valahogy biztonságosabbnak érződik egy félhomályban lévő, puha szőnyeggel körülvett térben, ugyanakkor a kint és a bent ellentéte horizontálisan is megjelenik: a fenti térben láthatóak a Pi-Hun Architects & Engineers építészeti stúdió által készített látványtervek, melyek a szobrot köztéri változatában jelenítik meg, előrevetítve az emlékhely lehetséges bemutatási módját. A szobor köré tervezett pavilon csendes, védett tér, melynek építészeti kialakítása visszafogott eszközökkel történt: szűrt fény, anyaghasználat és változó térarányok segítségével.

Egy köztéri szoborterv white cube-ban vagy egyéb galériaterekben való kiállítása a performanszokat bemutatni igyekvő tárlatok kifordítása. Míg utóbbinál a falakon fotó- vagy videódokumentációk, tervek, jegyzetek, esetleg nézői visszaemlékezések kapnak helyet, és a kiállítási térben elhelyezett, műalkotássá emelkedő dokumentációs anyagok a múltban megtörtént, efemer cselekvéssorozatot valamiképpen rekonstruálni igyekvő szándékok, addig egy köztéri szobor terve utópiává alakul a zárt térben. Valódi megvalósulása és elhelyezése egy esetleges jövőben létezik, de ott is más jellegű térben jön létre, a köztéren. Viszont ha kilép a tervezési szakaszból, azaz megvalósul, akkor egy performansz egyszeriségéhez és megismételhetetlenségéhez képest állandó helye lesz térben és időben, addig viszont szokatlan élmény építészeti tervként szemlélni, kiszabadulva a fiókból vagy a terv.docx fájlok közül.

2 Tatai, Ars Hungarica, 47, 2021/2, 197.

3 Említésre kerül az Életérzés Egyesület, a Napfogyatkozás Egyesület, a Császárvonal, a Másodállapot a szülészetben, a Melletted a helyem egyesület és a Perinatus Alapítvány / perinatális tanácsadás.

A kiállítás annak ellenére, hogy középpontja egy statikus, nehezen mozdítható anyagtömb, annál pulzálóbb és lüktetőbb, élőbb kapcsolódásokat kínál. A fenti tér egyfajta ráhangolódó részként működik, itt kisebb léptékű szoborként újra megjelenik a lenti tér szobra. Azonban az itt kiállított változat részét képezi két alak is, akikben egyszerre jelenik meg az egyéni testélmény és a megtartó közeg érzete azáltal, hogy egyikük a szobor mélyedésében fekszik, míg a másikuk a peremén ül, és kezét nyugtató módon az összekucorodó vállára teszi. Itt bemutatásra kerül még a Contrapose fotósorozat, amely Ania Jopp fotóművész és Koller Margit közös munkája. Ennek keretein belül Koller Margit kislányával együtt kontrasztot képez a köztereket uraló akadémikus férfiakat ábrázoló szobrokkal szemben, melyek a művész szerint egyszerre nemzeti identitásunk és patriarchális gondolkodásunk alapkövei is. Az ehhez kapcsolódó kutatás, háttérmunka is bemutatásra kerül egy Bronzplafon című füzet által, melyben jegyzetek és fényképek találhatóak köztéri női szobrokról és történetükről olyan helyszíneken, mint Debrecen, Budapest vagy Kaposvár.

A nők köztéri jelenlétét a köztéri reprezentáció csekély száma mellett a városi térhasználatból való kiszorulás jellemzi, vegyük például a babakocsival való közlekedés vagy akadálymentesítés hiánya során felmerülő nehézségeket. Ez a téma más kortárs művészeket is foglalkoztat, párhuzamba hozható például a Néprajzi Múzeum MaDok-programjának Felrajzolt könyvek című sorozatával, melyen Thury Lili „egy kis hintázás délelőttről” című szubjektív térképén a fővárost vizsgálta friss szülős szempontok alapján vagy a tavalyi OFF-Biennálén bemutatott, Hősnők tere című városi frontstage musical performatív-részvételi séta változata, mely azt vizsgálja, hogy nőként mit jelent biztonságban lenni különböző városi terekben. A fotósorozaton túl Papp Szilvi Vivi Hoztam e világra[2] című művészeti kutatómunkájához, videóinterjú-sorozatához kapcsolódó kortárs költészeti reflexiók is megjelennek a fenti térben, ahol Borda Réka, Bende Tamás, Györe Gabriella, Ferencz Mónika, Kállay Eszter, Seres Lili Hanna és Tóth Kinga csontig hatoló, felkavaró és gyógyító verseit olvashatjuk. Ez a belépési tér tehát egyszerre egyensúlyoz az edukatív, szöveges leírások és a művészeti reflexiók között amellett, hogy a hazai segítőháló[3] megismerését is lehetővé teszi.

Számomra a kiállítás be- és kilépő pontját jelentették ezek a szövegek – többek között Kenneth Dorka gyászkutató szavait olvasni a jogfosztott gyászról (disenfranchised grief), amelyben a megnevezést jelöli meg a gyásznak létjogosultságot adva: nevén nevezni a babát, anyának és szülőnek a gyászt átélőket és veszteségnek, gyászfolyamatnak azokat a folyamatokat, mellyel az említett esetekben küzdenek az érintettek. Ezzel nem minimalizáljuk a történteket, és így a gyászoló nem záródik ki a közösségi rítusokból. Végül helyet kapott még egy üres lap, melyre a látogatók gyógyító mondatokat írhatnak, amiket jólesett volna vagy jólesne hallania az érintetteknek. A megnyitón is már több mondat olvasható rajta, például: „Neveden szólítalak, enyém vagy”, „Anya vagy te is”. Ezek nyitó- és zárómondatként csengenek a fülemben.

ISBN+ Galéria

2026. január 13. – február 4.