Ez a lassú csak az új gyors
Nem elvont utópiákra, hanem reális utópiákra van szükségünk

Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Akár az antropocén okozta új világhoz is azáltal, hogy változtat az életmódján?

Losoncz Márk: Ahogyan Vuk Drašković szerb politikus szerette ismételgetni az interjúi során: nem értek egyet a kérdéssel. Meggyőződésem, hogy elhibázott – divatos módon – antropocénnek nevezni a korszakot, amelyben élünk. Nem az Ember vagy a humanizmus szállította a hajóin a fekete rabszolgákat Afrikából Amerikába, nem az Ember vagy a humanizmus ellen lázadtak fel a manchesteri munkások, nem az Ember vagy a humanizmus építette meg és működtette a csernobili atomerőművet. Annak híve vagyok, hogy nevezzük nevén a gyereket: hívjuk a tőke logikájának, osztályalapú kizsákmányolásnak, autoriter államnak, rasszizmusnak, patriarchátusnak vagy környezetrombolásnak. Egy bizonyos fokú absztrahálás persze szükségszerű, de a hamis vagy fölöslegesen szemérmes absztrakciókat irtanunk kell. Az „antropocén” arra jó, hogy elfedjük, elmaszatoljuk a valódi faktorokat. Az általában vett ember ostorozásának jeles hagyományai vannak azóta, amióta, némely feljegyzések szerint, Szókratész hangzatos tirádát intézett a szofista Prodikoszhoz, azonban nem hiszem, hogy ma erre lenne szükség. A „kapitalocén” jobb kifejezés, bár ez sem fedi tökéletesen a dominancia minden mozzanatát. Összességében véve egyetértek Andreas Malm és Alf Hornborg Emberi tényező? Az antropocénnarratíva kritikája című írásával, amely magyarul a Fordulatban jelent meg. [1]Ami a kérdés második részét illeti: igen, mindenképpen változtatnunk kell az életmódunkon, de csakis akkor, ha ezt a társadalmi viszonyainkba beágyazottan és a természettel való egymásrautaltságunk jegyében együtt gondoljuk el. Az egyes komplex rendszerek természetesen sokféleképpen adaptálódhatnak a környezetükhöz, és a környezetük is különböző módokon adaptálódhat hozzájuk. Azonban az elemzés ennyire absztrakt szintje helyett érdemes inkább végigtekinteni azokon a civilizációkon és közösségeken, amelyek a történelem során – például környezetrombolás következtében – összeomlottak: a maja városok, az anaszázik és Cahokia, Moche és a Tiwanaku társadalmak, Mükéné és a minószi civilizáció, Nagy-Zimbabwe, Angkorvat, a harappai civilizáció, a Húsvét-sziget… [2] Az ő negatív példáikból többet tanulhatunk, mint az óriásira felfújt Ember mindenre és semmire nem jó, explanans elvont elemzéséből.

ÚM: Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és poszthumanizmus mentén való gondolkodás lehet?

LM: Nem csupán az antropocénnel kapcsolatban vannak súlyos kifogásaim, hanem a poszthumanizmusra (és a különböző variációira) vonatkozóan is. A napokban éppen azon az írásomon dolgozom, amely a Mi jöjjön a poszthumanizmus után? címet fogja viseli (és elvileg a Prae.hu fogja közölni). Ebben amellett fogok érvelni, hogy a poszthumanisták voltaképpen egy kimérával küzdenek, továbbá jobbára kaotikus és ellentmondásos dolgokat mondanak, amikor az állítólagos humanizmustól való távolságtartásukat fejezik ki. Eszmetörténetileg elhibázottan írják le a humanizmust, amelyhez képest ők maguk „poszt” hivatottak lenni, társadalomanalitikailag pedig elvétik a ténylegesen ható erőket. Amellett is érvelni fogok, hogy nem egyértelmű, hogy a kortárs elméletek (a spekulatív realizmusok, az objektumorienteált ontológiák, az újrealizmusok, az újmaterializmusok és társaik) és a poszthumanizmus között feltétlen szövetség lenne, sőt némely teóriák ezek közül egyenesen elkötelezett humanistáknak tekinthetők. Végül pedig megpróbálok magyarázatot adni az antihumanista és poszthumanista elméletek megjelenésére, ami – szerintem – nem érthető meg a kései kapitalizmus dinamikájának figyelembevétele nélkül. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos, a poszthumanizmuson belül feltűnő belátások ne lehetnének gyümölcsözőek, ezeket azonban megfelelőbb (például komplexitáselméleti) keretbe kellene ágyazni. Érthető persze, hogy a poszthumanizmus divatos buzzword lett Magyarországon is, ahová – némi fáziskéséssel – szintén megérkezett az elmúlt években. Amire ráaggatják, máris a naprakészség és a progresszivitás látszatát kelti. Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió könyve a poszthumanizmusról egyébként nagyon izgalmas és széleslátókörű. [3] Én csupán arra sarkallok mindenkit, hogy gondolja újra az elmélet metapremisszáit.

ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?

LM: Nemrégiben megjelent egy interjú Lehetetlen úgy megváltoztatni a jelent, hogy ne változtassuk meg a múltat [4] címmel. A címbe foglalt állítással egyetértek. Mérlegre kell tennünk a múltat. Mindig mögöttünk áll egy historia abscondita, azaz egy rejtőzködő történelem, amely – nem mellesleg – utal a régvolt alternatív lehetőségekre is. Mint amikor például az elsődleges tőkefelhalmozás elemzői (például az ún. aleatorikus materializmus jegyében) kimutatják, hogy ami ma szükségszerű fejleménynek tűnik, valójában esetleges tényezőkön és megannyi egymásnak feszülő erő konfliktusainak alakulásán múlott. [5] A retrospektív újraértelmezésnek rögvest felszabadítónak kell lennie a jövőre nézve is: ha lehetséges volt másként már a múltban is, akkor pláne lehetséges másként a jövőben is. Vagyis a nevezetes TINA (there is no alternative) hamis álláspont. Miként a régi rabbik, akik tiltották, hogy a jövőre nézve merész jóslatokat fogalmazzunk meg, Marx A tőke előszavában gúnyosan nyilatkozik azokról, akik a „jövendő lacikonyhája” számára készítenek recepteket. Nem elvont utópiákra, hanem reális utópiákra van szükségünk. Ernst Bloch „messianisztikus” marxista azt sugallta, hogy a jelenen túrcsorduló utópiákat, autentikus vágyakat mindenhol tetten érhetjük: a romantikus indiánregényekben, a turizmusban, Aladdin csodalámpásának történetében, a divatban vagy a különböző orientalizmusokban. Mindebben a más iránti utópisztikus vágy fejeződik ki. Bloch még a Ku-Klux Klánban is meglátta az utópikus mozzanatot, őt követve pedig Fredric Jameson még a fasizmusban is. Érdemes ezt a perspektívát használnunk, amikor azokkal a kortárs politikai mozgalmakkal szembesülünk, amelyek tekintélyelvű és posztfasiszta ösvényeken haladnak. Ebben talán van némi vigasz: bennük is utópisztikus vágyak munkálkodnak – azonban az a feladatunk, hogy radikálisan eltérítsük őket. Összességében véve azt hiszem, hogy a jelen, a múlt és a jövő horizontjainak össze kell fonódniuk egymással.

ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktualitásokat?

LM: Kétségtelen, hogy az emberiség régóta nem szembesült hasonló eseménnyel, amely ilyen mértékben fékezésre kényszerítette volna. A felszínes elemzések általában arra mutatnak rá, hogy „elhanyagoltuk az egészségügyi rendszerünket”, hogy „az  illiberális rendszerek visszaélnek az emberek bizalmával” vagy hogy „szakmaiatlanul járnak el”. A megfelelő analízisek szerintem ennél mélyebbre ásnak: figyelembe veszik a környezethez való viszonyunkat, az élelmiszer elosztásának módját, a tőke dinamikáját. [6] Mivel számos kiváló elemzés születik e téren, nem hiszem, hogy minden áron egy „új elméletre” lenne szükségünk – a már meglevő jó elméleteinket kell megfelelően használnunk. [7]

ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy pédául a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán- és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A Slow Life jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?

LM: A sebességgel kapcsolatban számos elemzés született már, amelyek a fékezés dicséretétől a sebesség akceleracionista túlhajtásának követeléséig terjednek. [8] Minden szimpátiám ellenére, amellyel a lassúság (valamint a különböző neosztoikus, buddhista és egyéb formái) iránt viseltetek, tartok attól, hogy ez a hozzáállás mit sem ér, ha nem ágyazzuk egy szélesebb, a turbókapitalizmust szem előtt tartó társadalomelemzésbe. Az efféle jelenségek (a Mindfulness[9] és a többi) sajnos gyakran egy elszigelt, aszociális, az emberi kapcsolatoktól mentes „én”-ből indulnak ki (mintha mindez csak „a fejünkben” történne), és nem tudnak mit kezdeni a társadalmi keretekkel, amelyek miatt a gyorsaság és a gyorsulás szükségszerűek. Ez merő eszképizmus, nem megoldás. Miután a meditáló otthon bezárkózva egy jó órányit relaxált, másnap minden további nélkül rohan a munkahelyére túltermelni. A puszta „életmódváltással” nem sokat érünk el. Kb. annyit, mint amennyire VI. Kelemen pápa változtatta meg a feudális viszonyokat azzal, hogy „lelassult” és bezárkózott az avignoni lakosztályába a pestis idején, és közben tűzcsóvákkal űzte el az állítólagos ártó gőzöket. Vagyis semennyire. Hogy a társadalmi viszonyok megváltoztak, nem ezen múlott. Igen, a lassítás és a növekedéskényszer megfékezésére van szükség, de mindenekelőtt kollektív eszközökkel. A tempo giusto, a helyes tempó csak így jöhet létre, nem attól, hogy lassabban szeleteljük fel az uborkát, hosszabban merengünk el a csillagokat nézve, vagy csökkentjük a világhálós szörfözéssel eltöltött idő mennyiségét. Ez önmagában luxus, privilégium, nem közös, szolidáris és hatékony cselekvés. Az ég óvjon meg bennünket a giccses álbölcseletek újjáéledésétől. Ráadásul a Slow és a Superslow önmagukban véve a rendszerbe is kiválóan integrálhatóak: a bensőséges, „lassú helyek” vonzóak a turisták tömegei számára, és sok progresszív cég is kezdi felfedezni, hogy némi lassítás nagyobb hatékonyságot eredményezhet. Ez a lassú csak az új gyors. Ennél közelebb állnak hozzám azok a radikális szakszervezetiek, akik egykoron összetörték a gyárkapuk óráit.

ÚM: Ha hirtelen átállunk és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális és azon belül a művészeti életet?

LM: Először is, ne legyünk naivak. A rossz – de minden bizonnyal a legvalószínűbb – forgatókönyv szerint minden, aminek úgy kell folytatódnia, ahogyan korábban volt, úgy is fog folytatódni: a tőke logikájának és az államapparátusoknak az érdekei szerint. Tudom, sokan szeretnének hinni egy nagy átalakulásban és a vele járó katarzisban, én azonban egyelőre nem látok ilyet a horizonton. Attól félek, éppen az ellenkezője fog történni: a nagy gazdasági lemaradás és a veszteségek miatt még nagyobb sebességbe fogunk átkapcsolni. A kulturális-művészeti élet pedig még rosszabb helyzetbe fog kerülni. A mostani – alighanem átmeneti – helyzetben van persze valami felemelő, az, hogy jóval többen és jóval tovább férnek hozzá a kulturális javakhoz, mint ezelőtt (bár tegyük hozzá, ez sem adatik meg mindenki számára). Félek azonban, hogy csak röpke ideig lesz így.

ÚM: Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben? Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?

LM: Ne feledkezzünk meg a koronavírus előtti állapotokról. Vegyük most figyelembe csak azt a két országot, amelynek az állampolgára vagyok: Szerbiát és Magyarországot. Különböző módokon ugyan, de végső soron hasonló logikára figyelhetünk fel: a médiát eluralták a kormányzati szervek, szinte csak az őket tömjénező álláspontok jelenhettek meg, az ellenzékiek és a kritikus hangok kiszorultak (különösen az állami médiából), a vidéki lapok pláne monofón jellegűek lettek, a kritikus hangvételű újságírókat szankcionálták stb. Így aztán nem meglepő, hogy a válsághelyzetben folytatódik a tűrhetetlen helyzet (Szerbiában most engedték ki a börtönből Ana Lalić újságírót, aki azért ült, mert az újvidéki klinikai központ rossz körülményeiről merészelt írni). Mint a médiaelemzésekben általában, ezúttal is igaz a közhely, hogy a média nem pusztán reprezentálja a valóságot, hanem tevékenyen alkotja: a vírus terjedésének elhallgatásával például egyértelműen súlyosbította a helyzetet. Kezdetnek mindenképpen érdemes a nem mindenáron kormányhű és az alaposabb elemzéseknek is teret engedő honlapokat nézegetni, de még inkább azokat, amelyek társadalomtudományi igényű analízisekkel lépnek fel.

ÚM: “Nemcsak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben, illetve az angyalokban” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ún. távjelenlét mostani eszkalálása véleményed szerint milyen következményekkel járhat?

LM: Ha a világ összeomlik, valószínűleg nem a filozófiát fogjuk elsősorban megsiratni (bármennyire szenvedélyesen kötődöm hozzá én magam is). Mint már sugalltam, nem vagyok biztos abban, hogy e tekintetben hosszú távon is radikális változások lesznek. A home office attitűdjét egyébként a neoliberális kapitalizmus már régen integrálta magába, meglehetősen perverz következményekkel. A szabadidő és a munkaidő, az otthon és a munkahely modern (de semmiképpen sem klasszikus) különbségének eltűnése nem feltétlenül felszabadító: éppenséggel minden idődet munkaidővé teheti, felfalja a manőverezési teredet, és megfoszthat az otthonosság érzetétől mint végső menedéktől. A távjelenlét a koronavírustól függetlenül is korunk civilizációs kihívása (kiváló szerzők írtak erről, mint Franck Fischbach vagy Hartmut Rosa). Az idő heterokróniájának eltűnése, az általános szimultaneitás, a téridőbeli koordináták felbomlása, a hús-vér jelenlét lefokozódása súlyos kihívás volt már a válsághelyzet előtt is.

ÚM: A krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni?

LM: Nem vagyok elragadtatva a totalitarizmuselméletektől, de ennek részletezését most mellőzzük. Azt sem gondolom, hogy a liberális képviseleti kormányzat, a maga „fékjeivel és ellensúlyaival” feltétlenül demokrácia lenne. Vagyis számos, a mainstream által dicsért kormányzat működése korántsem a népuralmon alapszik. Elvileg persze: elszánt demokratikus cselekvésre van szükség. Egyes cégek most szívesen megszavaztatják a munkatársaikat, mondjuk a doodle szolgáltatásán keresztül. Annak azonban, hogy a távjelenlét lehetősége ténylegesen előrevitte volna az elektronikus kollektív – azaz politikai – részvétel ügyét, sajnos nem sok jelét látom. A „rendkívüli állapotra” való hivatkozás természetesen rendkívül veszélyes, és elég sötét náci előtörténete van, ezt a filozófusoktól is megtanulhattuk, mint például Agambentől (aki egyébként roppan szerencsétlenül nyilvánult meg a koronavírussal kapcsolatban).

ÚM: Akár saját szakterületed tekintve milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?

LM: A napokban olvashattunk arról, hogy bizonyos helyeken a filozófusokat is bevonták a betegekről való döntéshozatal elveinek átgondolásába. [10] Én azonban az ehhez hasonló példák felsorolása helyett hadd utaljak arra a tevékenységre, amelyet többedmagammal végzek. A belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézetben a tevékenységünket az elmúlt másfél évben ellehetetlenítette a szerbiai kormány, súlyosan megbüntetve azt, hogy bírálatban mertük részesíteni. [11] A honlapunkhoz sem férünk hozzá úgy, ahogyan szeretnénk, ezért tiltakozásképpen létrehoztunk egy – szerb (horvát) nyelvű – ellenhonlapot. A helyzetre való tekintettel az egyik rovatunk kizárólag a koronavírussal és a társadalmi hatásaival foglalkozik. [12] Itt én is közöltem egy írást, illetve egy magyar szerző, Szilágyi Botond szövegének fordítását. Természetesen minden szöveg a velünk történő dolgok mélyebb reflexiójára késztet. Általánosságban véve azonban alig-alig lehet olyan kezdeményezésekre számítani (akár most, akár a közeli jövőben), amelyek ne lennének pusztán defenzívek.

ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a médiába és a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?

LM: Egy zsidó történet a következőképpen szól. Egy nagyapa elmesélte az unokájának, hogy a messiás – így fejeződött be a mese – Róma kapuiban, koldusgúnyába öltözve ül, és vár.

– Kire vár a messiás, hogy eljöjjön végre? – kérdezte értetlenül a fiú. Mire a nagyapa a gyerekre mutatott:

– Rád! A messiás mindnyájunkra vár, és egyre vár…

Ennél bölcsebbet én sem mondhatok.

ÚM: Izoláció vagy nyájimmunitás?

LM: Egyrészt vannak kifejezetten veszélyeztetett emberek: az idősebbek, a krónikus betegek és a hibás immunrendszerűek. [13] Számukra az izoláció felfüggesztése életveszélyes lenne. Mostanáig azt hittem (természetesen főleg brit és svéd érvelésmódok nyomán), hogy a részleges nyájimmunitás kiépítése hasznos lehet. A napokban azonban egyre többet olvashatunk arról, hogy az elhunytak mintegy 20 százaléka nem sorolható az egyik említett csoportba sem. Viszonylag könnyű elvégezni a számításokat, és kideríteni, mit jelentene az izoláció széleskörű feladása. Ha igaz is, amit némelyek mondanak, hogy előbb-utóbb a lakosság 60–70 százaléka szükségszerűen megfertőződik, fontosnak tűnik, hogy legalább valamiféle izolációval ellaposítsuk azt a bizonyos görbét. Legfeljebb ennek a folyamatnak a végén jöhet jól némi nyájimmunitás mint védelem a hosszú távú jövőre nézve. Az izolációt és a nyájimmunitást tehát lehet ötvözni, de csak felettébb óvatosan. Ismerem az izoláció feladása melletti érveket, de nem vagy csak igen korlátolt mértékben győznek meg.

ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósolsz”?

LM: Gramsci nyomán úgy vélem, hogy az intellektus pesszimizmusára és az akarat optimizmusára van szükség. Vagyis a helyzetet józanul elemezve fel kell készülnünk a legrosszabbakra (hogy a kapitalizmus még féktelenebb lesz, hogy a gazdasági válság súlyosbodni fog, hogy a környezetrombolás fokozódni fog, hogy az autoriter rendszerek még kíméletlenebbek lesznek), azonban úgy kell cselekednünk, mintha minden sokkal jobbra fordulhatna. A „hátha” híve is vagyok. Egyszer persze még a kövek is üdvözülni fognak.

Losoncz Márk

Losoncz Márk (Újvidék, 1987) filozófus, a Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet (Belgrádi Egyetem) munkatársa. Doktori tanulmányait az Újvidéki Egyetemen, illetve a párizsi EHESS-en végezte. Temerinben él. Írásai angol, francia, német, szlovén, szerb/horvát és magyar nyelven jelentek meg. Számos köny (társ)szerkesztője. Könyvei: Vakító gépezetek (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013), Vreme, svest i kompleksnost (IFDT – IKZS, Beograd/Novi Sad, 2018), Slepilo i kapital (Karpos, Beograd, 2018). Losoncz Márk – Horváth Márk – Lovász Ádám: A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2019).

[1] Andreas Malm – Alf Hornborg: Emberi tényező? Az antropocén-narratíva kritikája,  http://fordulat.net/pdf/25/FORDULAT25_MALM_HORNBORG_EMBERI%20TENYEZO_AZ%20ANTROPOCEN-NARRATIVA%20KRITIKAJA.pdf

[2] Ehhez lásd: Jared Diamond: Collapse. Penguin Books, New York et alii, 2011.

[3] Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Prae Kiadó, Budapest, 2019.

[4] https://philarchive.org/archive/TTHQGM

[5] Nem álljuk meg, hogy a bőséges szakirodalomból ne utaljunk legalább erre a műre: https://libcom.org/files/Caliban%20and%20the%20Witch.pdf

[6] Erről összefoglalás gyanánt lásd: https://www.facebook.com/fordulatfolyoirat/photos/a.1794186420653608/3604874252918140/?type=3&theater

[7] A tengernyi kiváló írás közül Koltai Mihály Bencéét ajánljuk: https://merce.hu/2020/04/06/koronavirus-a-globalizacios-alomvilag-vege/

[8] A vonatkozó irodalmat nagyrészt áttekinti: Horváth Márk – Lovász Ádám: Felbomlás és dromokrácia. Társadalmi gyorsulás a modernitásban és posztmodernitásban. Dialog Campus, 2016.

[9] Lásd pl.: https://www.amazon.com/McMindfulness-Ronald-Purser/dp/191224831X

[10] http://dailynous.com/2020/03/20/philosophers-help-swedish-government-develop-healthcare-prioritization-rationing-policies/?fbclid=IwAR2YSoN88i3tl2AmJ3dT2aMRzb9UmRrsQeC7H_e6z2u91sRKt0pyXKI0bK8

[11] https://merce.hu/2020/03/03/megszunes-szelere-kerult-a-belgradi-filozofiai-es-tarsadalomelmeleti-intezet-mivel-kiallt-a-szerb-ellenzek-mellett/ Illetve: https://www.danas.rs/drustvo/proteste-podrzali-profesori-i-zaposleni-instituta-za-filozofiju-i-drustvenu-teoriju/

[12] https://ifdt.community/category/korona-medu-nama/

[13] Velük ebben a cikkben foglakoztam: http://hu.autonomija.info/losoncz-mark-autoimmunitas-es-jarvany/