Utópiánk a múlt
Sok mindent el kéne engednünk
„Ha nem lettek volna súlyos emberáldozatai, sokak számára egyértelműen nyereségesnek tűnne a fogyasztói rendszer megtorpanása.”
Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Többek között az antropocén által okozott új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?
Bojár Iván András: Most, hogy jelenleg az a hangulat, hogy lassan vége a járványnak, a Covid előtti állapotokat restaurálni vágyók mellett megjennek azok a hangok is, amelyek a párhetes globális leállás pozitívumait szeretnék megőrizni. Ha nem lettek volna súlyos emberáldozatai, sokak számára egyértelműen nyereségesnek tűnne a fogyasztói rendszer megtorpanása. A Földnek mindenképpen. Ne feledjük el, a 2020-at megelőzte 2019, Greta Thunberg nagy menetelésének éve, aminek a végkifejlete egy olyan globális klímasztrájk volt, amikor egy hét alatt több mint nyolc és félmillió ember vonult ki világszerte az utcára tiltakozni a környezetszennyezés és a környezetszennyezésért felelős nagy rendszerek érinthetetlensége ellen.
ÚM:Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és poszthumanizmus mentén való gondolkodás lehet?
BIA: Ezt nem tudom megítélni. Tény, hogy az emberi faj jelenléte a Földön hajszálon függ. Lehet, hogy külön-külön vannak nagyon okosak közöttünk, de összességében az emberiség hülyébb, mint a dinoszauroszok. Azokat vulkáni tevékenység pusztította el, ha jól tudom, minket viszont mi magunk. A hülyeségünk is abból ered, hogy vannak nagyokosaink. Külön-külön. Individuumok. Mint kollektívum felejtettünk el működni, összehangoltan, organikus társadalmi struktúrába rendeződve.
ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?
BIA: Utópiánk a múlt. Sokmindent el kéne engednünk. Durván leszabályozott feltételrendszerben lenne csak szabad használnunk mindabból, amit a fékezhetetlen agyvelejű ember kitalált, megálmodott, létrehozott. Ilyen a repülés például, amit olyan magas adókkal kellene csak engedélyezni, hogy se a tömegek ne gondoljanak repülésre, se az árukat ne érje meg kontinensek között utaztatni. Valóban, az idáig vezető folyamatok alapos elemzése kell ahhoz, hogy egyrészt pontosan értsük, hogy miben vagyunk, másrészt hogy tervet fogalmazhassunk meg a jövő számára.
ÚM: A jelenleg kialakult helyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktuális kérdéseket?
BIA: Minden elmélet új. A „nemnövekedés” koncepciója is az. És pusztán elmélet, gyakorlati működésére vonatkozóan nincsenek tapasztalataink. De én azt sejtem, valahol errefelé lesz az irány. Az elmélet mellett nagyon hiszek a jó gyakorlatban. Kifejezetten pragmatikusan kellene hozzáállnunk a parlagon heverő erőforrásaink kiaknázásához. Van termőföld Magyarországon? Van. Minden négyzetcentiméter termel? Korántsem. A nagy logisztikai és ellátórendszerek távoli földrészekről hozzák ide azokat a javakat, amelyek akár itt is megtermelhetők vagy pótolhatók? Igen! Akkor ezen változtatni kell. Elmélet nélkül, pragmatikusan.
ÚM: Annak felismerése, hogy úgymond poszthumán kondíciók között élünk, kikényszeríti, hogy alapvetően változtassunk az emberről és környezetéről való gondolkodáson?
BIA: Egyelőre emberi életre alkalmas feltételrendszerben vagyunk, hiszen az emberiség létezik. De a fenyegetettségünk logikailag kikövetkeztethető. Nagyon pontosan kirajzolódó természetpusztító tendenciák zajlanak, amilyen például Brazília őserdeinek felégetése. Aki nem szűklátókörűen önző, aki hajlandó a gyermeke holnapi szemével látni, az szükségképp egyre inkább erről kezd majd gondolkozni. E téren is felrázó hatású a járvány.
ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy például a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A slow life jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?
BIA: Ha személyesen nekem szegeződik a kérdés, akkor: igen. Én tudatosan választom a lassabb, streszmentesebb, természetközelibb, harmonikusabb életet. 15-től 55 éves koromig pörögtem, nyüzsögtem szerveztem, alapítottam, vezettem, majd mindezt újra. Nagyszerű volt, izgalmas, de elég. Nemcsak nekem, de valamennyi ismerősömnek felismerést okozó élményt jelentett a városi csend, a szikrázó csillagok látványa a repülőgépektől mentes zavartalan égbolton. Lehet, hogy ilyet soha életemben vagy csak gyerekkoromban láttam. Eddig is odafigyeltem, de most fokozottabban fókuszálok a szemétmentes életforma kialakítására.
ÚM: Ha hirtelen átállunk, és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális/művészeti életet?
BIA: Új műformák jönnek vagy jöhetnek létre. Ebből a szempontból az ember adaptiv képessége határtalan. Ha nem áll majd rendelkezésünkre 4000 sípból álló orgona, akkor a hétlyukú pásztorsípon fejezzük ki magunkat. És ez a tárgyalkotó művészetre is igaz. Antropológiailag megatározott, eredendő szükségletünk a mimézis, a kreativitás, az örömszerzés, az ábrázolás. Amíg van emberiség, ezek is lesznek, mindig olyan módon kapcsolódva a techné lehetőségeihez, ahogy az abban a pillanatban az ember számára megengedhető.
ÚM: Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben? Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?
BIA: Józan kritikai szűréssel tájékozódhatunk. A média ma katonai szerepben működik, mint a szárazföldi egységeket megelőző diverzív, dezinformációs hadosztály. A tömegek hülyítése a dolga, hogy annak tagjai kezesbárányként szolgáljanak hatalmi, dinasztikus célokat. Persze, ha az ember ezt tudja, akkor megkeresi az alternatív infófelületeket, ahogy a nyolcvanas évek szamizdatkultúrája vagy külföldi rádiók magyar adásai is léteztek.
ÚM: „Nemcsak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben illetve az angyalokban” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ún. távjelenlét jelenlegi eszkalálása véleményed szerint milyen következményekkel járhat?
BIA: Ilyenben, amit Virilio leír. Elérünk a falig. Okosan, racionálisan, logikusan, de fejjel megyünk neki a falnak. És itt kellene bekapcsoljon valami másféle tudás, amely, meglehet, nem okos/racionális/logikus, ellenben organikus.
ÚM: Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni?
BIA: A totalitárius kezelési mód a monokultúra. Az erdők világából tudható, hogy minden egyrendszerű kultúra életképtelen hosszútávon. A demokrácia diverz, sokféle túlélési stratégiára, koncepcióra alapoz. Azok integrációja. Totalitárius módon rövidtávon lehet a hatalomban lévők számára eredményeket elérni, hosszútávon pusztító.
ÚM: Akár saját szakterületed tekintve, milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?
BIA: Nem tudom, ez esetben mi tekinthető a szakterületemnek. Művészettörténészként lettem egy nagy, ma talán Magyarország legnagyobb hazai alapítású közösségét mozgató környezetvédelmi szervezet alapítója, vezetője. Csak ebben hiszek. A pragmatikai alapokon álló közösségekben. Fát ültetni hasznos. A klímavédelem és a biodiverzitás szempontjából is. Ma már azt is látom, hogy fákat ültetni, erdőket telepíteni az öntudatos közösségek megszervezése szempontjából is kiváló dolog. Nem engedem el a művészettörténetet, kiállításokat nyitok, ha nincs éppen karantén, most éppen Zoomon tanítok, írok, rendületlenül foglalkoztat az ember különleges viszonya a képpel, a természet organikus rendszere mellett teremtett sokszintű világával.
ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a médiába és a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?>
BIA: A tudományt jelenleg is a politika komprommittálja. Eredendően az ember csodálatos küldetése iránt érzéketlenül hülye és csak mohó tolvajlásban gondolkozó gazemberek hajtják a tudományt a hatalmuk alá. Csak az emberben bízhatom. Hogy nem hagyja a végtelenségig átverni magát.
ÚM: Izoláció vagy nyájimmunitás?
BIA: Összességében nem nyilvánítanék véleményt, hiszen nem szakterületem. Igaz, manapság száz szakértő százfélét mond. Magam részéről amúgy alapvetően az izolációt választottam.
ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósolsz”?
BIA: Nem vagyok okos. Nem látom a jövőt. Engem is, mint oly sokunkat, mindenféle szorongások orientálnak. Ezek egy része adekvát reakció a körülményekre, egy másik része árnyékok vélt fenyegetésétől keletkezik. De nem tudok köztük különbséget tenni. Ha az ujjaimon számolom ki, hogy mi vár ránk: mai ismereteim szerint semmi jó. A járvány most elfeledtette egy pillanatra, hogy a klímaválság kellős közepén ülünk. Azt is, hogy maga a járvány ugyanazon rendszerszintű problémák következménye, mint a klímaválság. Az emberiség befordult a zsákutcába, egyelőre robogunk a vége felé. Kérdés, hogy megállunk-e, és időben megfordulunk, vagy végzetesen felkenődünk a falra. Ma szerintem minden tettnek, döntésnek, választásnak, céltételezésnek ez az eredője.
Bojár Iván András (Budapest 1964) művészettörténész, művészeti szakíró, kurátor, közel kétezer cikk, interjú, esszé, tanulmány, novella, memoár és néhány kötet szerzője és/vagy szerkesztője. 1989–1994: A Magyar Narancs című lap alapító szerkesztője, 1990–91 során főszerkesztője; 1989–1999: szerteágazó tevékenység az elektronikus média kulturális, művészeti és építészeti műsoraiban. Magyar Televízió: Mezítláb, Kultúrember, Mélyvíz, Múzsa, Kézirat, Repeta, Lyoni omnibusz, Hello Magyarország, Záróra, Publikum c. műsorokban munkatárs, szerkesztő, műsorvezető; 1992–2000: a Café Bábel című társadalomtudományi folyóirat szerkesztője; 1992–1997: óraadó, majd adjunktus a Színház- és Filmművészeti Egyetem Film Tanszakán; 1998–2016: az OCTOGON architecture&design folyóirat alapítója és főszerkesztője; 1999-ben létrehozza az OCTOGON Építészetkritikai Műhelyt (OÉM) ; 2003-ban az általa főszerkesztett OCTOGON Pulitzer-emlékdíjban részesült; 2004-ben munkásságáért a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetéssel díjazzák; 2004-ben megalapítja a Szeretem Budapestet Mozgalmat; 2005-ben a Budapest2010 Európa Kulturális Fővárosa projekt igazgatója; 2006–2009: az OCTOGONart Galéria megalapítója és működtetője; 2007–2009 között az OCTOGONart Galériával párhuzamosan működteti a Körzőgyár nevű kiállítóhelyet; 2006–2011: Budapest Főváros Közgyűlésének városarculati tanácsnoka, képviselő, majd főpolgármesteri főtanácsadó; 2009–2010: Rádió Café: Építő kritika – a kiskanáltól a villákig című beszélgetőműsor szerkesztője és műsorvezetője; 2013-tól kezdve művészeti írói tevékenysége mindinkább a fotó felé fordul. Cikkeket, tanulmányokat publikál, előadásokat tart fotótémában; 2015-től tevékenysége a szépirodalomra fókuszál, novellákat, irodalmi esszéket, visszaemlékezéseket ír; 2018–2019: az Építészfórum internetes újság főszerkesztője; 2019 júliusában létrehozza a 10 millió Fa környezetvédelmi szervezetet, aminek a vezetője. Számos könyv szerzője. Emellett számos kiállítást rendezett a Bartók 32 Galériában, a Műcsarnokban, a Balassi Intézet külföldi helyszínein (Bécs, Párizs, Berlin etc.), a Deák Erika Galériában, a FUGA-ban, az ENSZ székházában Bécsben, valamint közel száz (köztük fotó-) kiállítást az OCTOGONart Galériában és a Körzőgyárban, valamint művészeti vásárokon. Legutóbb, 2016 áprilisában a Mai Manó Házban rendezett kiállítást Hauer Lajos fotográfus számára. 2018-ban édesapja, Bojár Iván életművét mutatta be a 2B Galériában, és Budapest Bizarre címmel csoportos tárlatot rendezett a B111 Loftban.
Az interjúsorozat további részei itt olvashatóak:
ESÉLYT KAPTUNK Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele – Interjú Beer Miklóssal
A JELEN MINT A VÍZ FELSZÍNÉN REMEGŐ, GRADIENSEKBEN POMPÁZÓ 4K OLAJFOLT – Interjú Fridvalszki Márkkal