Őrült kertész
Interjú Gyenis Tiborral

Tillmann Ármin

TÁ: Mikor hallottad meg azt a „hívást”, ami később abbéli elhivatottsággá érlelődött, hogy a fotográfiával szeretnél foglalkozni?

Gyenis Tibor: A hívás mellett legalább ilyen erőteljes volt a taszítás is, hiszen a nyolcvanas évek művészeti gyakorlata más jelenségekre reflektált, így a kilencvenes években új eszközöket kerestünk. A referencialitás változásának friss élményéhez nagyon jól illett a fotográfia, ami a filmes világot és a hirtelen képivé váló információáradat helyzeteit is megidézte. Ezenkívül kivezetett a személyes kézjegy számomra zavaró kényszeréből. A fotográfia inkább eszköz nálam, jóllehet, igen kitartóan tartom jó eszköznek, de ezzel együtt mégiscsak képzőművészként gondolom el magam, aki, ha a feladat úgy kívánja, más médiumot használ.

TÁ: Ha elhangzik a neved, a hozzád kapcsolódó személyes élményeken, emlékeken túl nekem mindig az izgalmas kompozíciókat felvonultató, konceptuális fotóid ugranak be. Hogyan látod ma a fotográfia szerepét? Milyen szerepet tölthet be ma a fotó egy mozgóképkultúra által uralt korszakban? Dokumentáló-archeológiai szemlélet érvényesül, a „pillanat megörökítése” az utókor számára, vagy új együttállások körvonalazódnak benne, új horizontok tárulnak fel a „konstruált képek” révén?

GyT: A mozgókép gazdag formanyelvének széleskörű használatával és a generált képek berobbanásával a változások igen gyorsak. A dokumentum iránti igény egyre nő, ugyanakkor a technikai kép digitalizálódása magával rántja a kémiai alapú fotográfiát, ezáltal a kép indexikus jelszerűsége elbizonytalanodik, sőt emlékszerűvé válik. Rengeteg műforma létezik, mégis azt látom, talán erre a folyamatra válaszként a fotográfia trendszerűen mind koncepciózusabbá lesz, és egy összetett szerkesztői munka egyik elemeként épül be a művészeti praxisokba. Újabban a közvetlen tapasztalást és annak nem az eredményét, hanem élményét tartom fontosnak, mert ebből egyre kevesebb van, és a képernyők tökéletesedésével mintha nem bánnánk a fantáziavilágok kiterjedését. Az én munkám, azt hiszem, e mesevilág küszöbén kapirgál. A határon, a felületen – hol tükrözve, hol trükközve.

TÁ: A fotómunkáid jelentékeny részében megjelenik az ökológiai gondolkodás; egyfajta „tájbeavatkozásokkal” találkozhatunk. Milyen képet alkothatunk e „szolid aktivizmus” által az Umweltről, a minket körülvevő világról?

GyT: Harmincévesen valóban aktivizmusnak vagy inkább javaslatnak szántam például A kertészek tovább élnek (1999) című sorozatot, jóllehet az ellentmondásosság ironikus felhangokban jelent meg. Aztán olvastam Donna Harawaynél az őrült kertészről, aki nem ringatja magát a technikai korrekciók révén megoldásokat találó ember giccses reményébe. Magamra ismertem, különösen a 2003-as Turbo-sorozat után.

TÁ: Élvezettel néztem David Attenborough tavalyi Planet Earth-jének 3. évadát. A biodiverzitás végig érdekfeszítő és izgalomban tartó bemutatása közben nem lehetett elmenni azon paradox szituáció mellett, hogy a csúcsminőségű fényképezőgépek és drónkamerák révén válik lehetővé, hogy értesüljünk a filmben bemutatott, veszélyeztetett élővilágokról vagy kihalás szélén lévő állat- és növényfajokról. Vagyis pontosan az a tudományos-technikai apparátus teszi ezt lehetővé a számunkra, amely a bolygó bekebelezésért és pusztításáért felelős. Hogy tekintesz az eszközhasználatra, „mindennapi protéziseinkre” a fotográfia kapcsán?

GyT: A csúcsminőségű kameráknak azért kevés köze van a kontinenseken átívelő kereskedelmi haszonszerzéshez vagy a tervezett elavuláshoz, amelyeknek sokkal nagyobb szerepe van a környezetünk kizsákmányolásában. Mindazonáltal a tér birtokbavételében, a tér felosztásában és ellenőrzésében már nagyobb szerepe van, nem véletlenül tüzel a kamera. A szemünk messze ügyetlenebb, esendőbb akár a telefonunknál is, de ezzel nincs bajom. Nem az eszköz a kérdéses, hanem a használat. A protéziseinkkel régen összekeveredtünk, csak a nagy keveredésben vajon mi irányítjuk-e azokat, vagy ez inkább a test leigázásának további csalafinta játékszere, ahol a hatalom külső jellege átköltözött a mi igenlő teljesítményorientáltságunkba – ahogy Byung Chul Han írja A kiégés társadalmában.

TÁ: Nem mondunk újat, ha azt állítjuk, hogy ma Magyarországon különösen nehéz a művészetcsinálás a kultúra alulfinanszírozottsága miatt. De felerősíti-e ez a szűkösség a művészi képzelőerőt, vagy inkább kerékkötője a fantáziának és a technikai kivitelezésnek?

GyT: A technikai kivitelezésnek mindenképpen. A nemzetközi partiképességünket, de a képzelőerőnket is rontja, hogy kevéssé férünk hozzá technológiákhoz, nagy méretekhez, köztéri léptékhez. Általában pedig, ha a társadalom elfelejti, hogy önmagát, saját értékeit művészeti eszközökkel is artikulálhatja, akkor a kartonra festett kép lehetőségei a kritikai mező felé mozdulnak el. Ha a technikai innováció nem jár együtt egyfajta önreflexív és önkifejező attitűddel, akkor marad az erős szabályozás és korlátok állítása. Ilyen helyzetben a művészeti közeg erőlködése esetleg valamiféle tudásmentésre elég. E munkában a résztvevők azonban éppoly önkizsákmányolóan dolgoznak, mint más hivatások területén.

TÁ: Számos képed különös helyszíneken készült. Hogyan fogadják azt, aki fényképezőgéppel sétál be egy előle elzárt területre?

GyT: A kamerás embertől való félelem oka országonként, kultúránként változik. De az elzárt magánterületek számosak, és a kerítések sokasodnak. Eddig megúsztam a magyarázkodást a rendőrségen, de azért mindig van nálam katalógus, hogy internet hiányában is megvilágíthassam az esztétikai viselkedés ártalmatlanságát. Több installatív munkámnál annyira nincs értelmezési kerete vagy kérdésfeltevési módja a helyi környezetnek, hogy egyszerűen a félkegyelműekhez sorolnak, és ez munka közben megnyugtató. A projekt jellegű munkák nehezebbek, ott már több a ki nem mondott félelem vagy vélt érdekütközés. Tapasztalataim szerint a hazai köztér és az intézmények messze zártabbak, merevebbek, mint a külföldiek. A helyszínek kérdésénél pedig azt vettem észre, hogy a megfelelő táj vagy tér megtalálása szinte több időbe kerül, mint maga a munka. A tér és a kamera geometriai viszonyait az optika szabályai szervezik, azonban a képpé válás varázsos folyamatánál a fűszálaktól a felhőkig minden számít. Esetemben kell, hogy legyen valamilyen rendhagyó, egzotikus jelleg. A tájkép formáival folytatott párbeszéd segít önmagunk helyzetét elgondolni.

TÁ: Tavaly volt a 20. évfordulója a krapanji alkotótábornak, ami már önmagában különleges a válogatott művésztársaság és a horvátországi helyszín (Krapanj szigete, Šibenik mellett) folytán. Mit kell tudnunk erről az évente három turnusban megvalósuló művésztelepről? És hogyan esett a választásod erre a szokatlan helyszínre?

GyT: A Krapanj Alkotótábor egy csoda, életem nagy ajándéka, és azoké, akik ebben részt vesznek. Az a közösségi lét, az egymásra irányuló figyelem és a szabadság elegye nem szűnik meg izgalmasnak lenni, és valóban, már több mint húsz éve lelkesedünk. Ebben persze óriási szerepe van Katarina és Tomislav Tanfarának, akik az alkotótábor házigazdáiként kedvesen és szeretettel biztosítják számunkra ezt a lehetőséget. Más helyszínen ez a tábor folytathatatlan lenne, ugyanakkor a közös szakmai programoknak a kikapcsolódásnak és a saját munkának sikerült egy jól működő algoritmusát kialakítanunk, ami átemelhető alapvetően közösséghiányos életünkbe. Most indítunk egy blogot, és felismerve az elmúlt két évtized termékenységét, bizony egy archívumot is létre kell hoznunk, hiszen itt annyi irodalmi és más művészeti alkotás született, ami már meglátszik a hazai művészeti életen.

TÁ: Hogyan látod ma a hazai kortárs fotóművészeti szcéna helyzetét? Mennyiben járult hozzá a saját művészeti praxisod kiérleléséhez és a „kurrens” körvonalazásához az évek óta tartó művészetoktatás, tanítás?

GyT: Ez a kérdés nagyobb terjedelmet igényelne, de az oktatás szempontjából próbálok válaszolni. Az elmúlt 25 évben a fotográfia gyakorlatai sokat gazdagodtak, és egy szakmailag élénk, izgalmas kiállításokkal tagolt negyedszázadra láthatunk rá. Ezen belül számomra a képzőművészeti szemlélet és a fotográfiai képalkotás közös területei fontosak. Az új eszközök, a printek és fotók akkori kiterjedt használata jól tetten érhető volt a közelmúltban Petrányi Zsolt kurátorságával megrendezett TechnoCool című kiállításon. A MOME mellett például Kaposváron elindított fotográfiai képzés is ezt trendet értelmezi, és a feladatain keresztül alapos formanyelvi oktatást nyújt. Amit mi botladozva, kísérletezve és autodidakta módon csináltunk, azt most rendszerezve, összeszedetten lehet tanulni. Ennek megfelelően a most végző fotósok tájékozottak, pontosan fogalmaznak és technikailag is perfektek. Az a társaság, akit pedig ez érdekel, számosabb. Ráadásul a gyakorló művészek jelentős része különböző egyetemeken tanít, ami a frissességet, az élő problémák kibontását nagyban segíti. Az oktatás közvetlen hatását még nem látom, lévén nem tanítok olyan régóta, mint számos kolléga, azonban a fiatalok trendérzékenysége, megközelítésmódjai üdítőek. A munkájukhoz a viszonyt nem is tudom máshogy elképzelni, mint a saját aktuális szakmai érdeklődésemen és képkészítési helyzeteimen keresztül.

TÁ: Fel lehet-e készülni alkotóként a jövő megpróbáltatásaira? Mennyiben hozott be új szempontokat a környezetről való gondolkodásodban az újonnan kialakuló, nomád életmódod?

GyT: Feloldhatatlan ellentmondást inkább. Az ökológiai lábnyom kérdése éppúgy felmerül – Hannes Böhringer kifejezésével élve – a késő újkori művészeti termelés esetén is. Milyen anyagokat, technológiákat, mennyi energiát használunk el egy műtárgy létrehozásánál? Mennyiben béklyózza meg ez a szemlélet az alkotókedvet, a képzeletet? Mivel mérjük a cél és az áldozatok súlyát? Ezek a kérdések a művészeti világ egy részének integráns részeivé váltak már régebben, és nálam is. Ami inkább új, az az idő kérdése. A szabadon eltöltött idő vált a legnagyobb luxussá. Nem sorolom a multitaskingból, a hatékonyságból, a gyors reakciók kényszeréből, a rengeteg apparátus funkcionáltatásából adódó elfoglaltságainkat, inkább idézem Senecát, aki így inti Luciliust: „Figyeld csak meg jól, az élet legnagyobb része elillan, ha rosszul cselekszünk, nagy része, ha semmit sem cselekszünk, s az egésze, ha mindig mást cselekszünk.” Nos, az én válaszom az örökös favágásra pár éve a menekülés volt. Beülni egy autóba és elhajtani. A lakóautó ugyan füstöl, azonban lassúsága és a lakhatást, műtermet magában foglaló lehetősége miatt a térnek és az időnek egy olyan új élményét és használatát adja, ami számomra kitüntetett időt és lehetőséget ad. Ha értelmezni próbálom, azért szó van a turizmus által meghatározott emberképről is. A turisztizált helyekről és helyzetekről a szemünkbe tolakodó képek az iparkodásból utazásba menekülésünk és eközben a kényszeres öndokumentációnk sokat elárul az értelmes munka problémájáról is. Ilyen intencióval foglalkozik e jelenséggel a turizmusszociológia, én pedig a téma művészeti megközelítésével igyekszem árnyalni a lehetőségeinket.

TÁ: Akár folytatásképp, akár új dolgok és nézőpontok felbukkanásával, mégis, mit jelentenek számodra a jövő kihívásai, amelyet a művészetedben meg kívánsz jeleníteni?

GyT: Nehéz kérdés, nem látok messzire. Azokat a helyzeteket választom, amelyekben a kimenetel, a végeredmény kérdéses, és így a siker sem garantált, ugyanakkor a játék, a belefeledkezés is része a történetnek, de közben mégis a minőség a tét. A zárványlét azonban az egész kultúraképző és megőrző intencióval élő embereket ma mintha erősebben érintené. A kulturális formák és intézmények átalakulásával a közösségi beágyazottság minősége fontos. Hogyan hasznosulhatnak a művészeti tapasztalatok és szereplehetőségek egy olyan világban, ahol leterheltek vagyunk a múltba rántó, önző hatalmi erőszak és a minket fenntartó ökológiai és szellemi szisztémák rogyadozásával és töredezésével? Talán az ad igazán hírt az új típusú közösségek vitalitásáról és kibontakozásáról, ha azok művészeti önreprezentációja is erőssé, iránymutatóvá válik. De az már egy másik világ lesz.