Kis Róka Csaba
Minden egyes like egy-egy gramm virtuális cukor, amit a rácson keresztül tolnak be nekik. De a rács marad. A falak nem kőből vannak, hanem kék fényből. Digitális hullamerevségben tengődnek, a hüvelykujjak már külön életet élnek, önálló parazitaként görgetik a semmit, miközben a szívük lassan leáll a valódi érintés hiányától.
Van, aki a kiégettséget és a világvégi állapotokat hangsúlyozza mint osztatlan közös tulajdonrészt, mások a művészeti alapjövedelem ügyében hívnák már össze a végső, nagy lakógyűlést. A közös nevező keresése láthatóan nem veszít lendületéből. Talán éppen ez a közös bennünk: rendre újabb és újabb válaszokat találunk arra a kérdésre, hogy mi köt össze minket. Levegő, pogácsa, digitális entrópia, perspektívavesztés vagy éppen a cserépnövénnyé válás távlata – az Új Művészet nyáreleji száma egy közös művészeti mező legkülönösebb fejezetei között kalauzol.